Abban az időben – az ezerkilencszázhetvenes években – a gyerekeknek játszótér volt az egész falu és az egész határ. A gyerekcsapatok birtokba vették nemcsak a falu utcáit, hanem a környező réteket, erdőket, mezőket, szántóföldeket. Így volt ez télen-nyáron és a falu minden részén.
Télen sokszor beborította a hó a nekézsenyi domboldalakat, amit mi már alig vártunk a sáros ősz után.
Ha szerencsénk volt, már estefelé elindult a hószállingózás. Kellett ennél több a patócsiki gyerekeknek? Irány az utca lejtője, ami a kocsmánál van. A hetvenes években nem volt nagy forgalom ezen az úton, ami zavart volna minket, sőt nagy segítség volt, ha egy autó végigment a friss havon. Villanyfényes hóesésben sinkóztuk ki az utat és próbáltunk minél hosszabb pályát csinálni. A lejtőn lefelé nagy élmény volt siklani, métereket csúszni lefelé!
Ha csak reggelre ébredtünk havas tájra, akkor az iskolába menet mindenképpen be kellett havazni valahogy a lányokat, mert az első hó szépít – így mondták.
De az iskola után már kezelhetetlen volt a gyereksereg – mindenki szedte elő a szánkáját és irány a szokásos szánkázó hely. Minden falurésznek megvolt a kitapasztalt szánkapályája, ahol a jó talaj és a kellő lejtő a rendelékezésre állt. Persze itt a hegyoldalakon, domboldalakon nem volt probléma ilyet találni, de azért valahogy mégis úgy alakult, hogy a délutáni rövidebb szánkázásra mi a közeli Éger-oldalba mentünk vagy a Mogyorós-oldalba. Mindig volt olyan darab föld, amit nem szántottak fel ősszel és így alkalmas volt szánkázásra. Aztán a közelsége is számított, hiszen a mulatság sötétedésig tartott, és innen mindenki gyorsan, ügyesen haza tudott jutni. Jóformán csak átszaladt a réten és már otthon is volt.
Persze a hétvége az más volt! Ilyenkor, aztán ha jó hó volt lehetett menni távolabbra, hiszen idő is volt hozzá. Valamilyen vállalkozó szellemű csapat mindig akadt, aki kicsapta a pályát, és ha már a vidám gyerekzsivaj hallatszott valahonnan a hegyoldalból, akkor menni kellett otthonról.
Ilyenkor jöhetett a Csipkés tető, az Ortás-lápa, de ha elég hideg volt és már olvadt a hó, akkor az Eperjes még ezeknél is jobb volt. Innen csak az Éliás Zsoltiék kertjén kellett lecsúszni és már haza is ért az ember. Azért szerencsénk is volt, hogy a falu egy völgyrendszerben fekszik, így hazafelé csak lecsúszni kellett, kivéve, ha messzebbre mentünk, mondjuk a Garannára vagy a Sóderbányához.
Az első napon a rozsdás szánkatalp fényesre lett csiszolva bármilyen is volt. Mert hát akkoriban leginkább nem a boltban vásárolt szánkák voltak, hanem mindenkinek készítette valaki hozzáértő. Szögvas, laposvas, gömbacél, minden jó volt, csak két deszkát rá lehessen tenni. Volt, amelyik jobban sikerült és gyors volt, a másik könnyebben kezelhető, jól lehetett farolni, kanyarodni vele. Volt olyan is, aminek az volt az előnye, hogy nagy volt és sokan rá tudtak ülni egyszerre.
Persze ha az idő úgy fordult, hogy nem volt megfelelő hó, de hideg volt akkor jött a jég. Olyan is előfordult, hogy a szánkapálya lett jeges – esetleg kis segítséggel – de a réten ilyenkor már befagytak vizesebb helyek és lehetett sinkózni, korcsolyázni rajtuk. Hát a felület minősége nem volt valami egyenletes, de csúszott és ez volt a lényeg. Ha lehetett, akkor a Kormos Imréék kéziszivattyújával locsoltuk fel még előző este a „pályát”, hogy nagyobb legyen és simább. Ez úgy történt, hogy léket vágtunk valamelyik közeli mocsolyán és onnan szivattyúztuk ki a vizet felváltva, kézi erővel.
Ha a jégen már két csapatra való gyerek is összegyűlt, akkor elkezdődhetett a hoki- meccs. A felkészültebbek már hozták magukkal a hoki botot, amit már előtte vágtak valami mogyoró vagy sombokorról. De akinél nem volt ilyen, mert nem ide készült, annak sem volt nagy gondja. Levágott egy használható ágat az ott lévő fűzfáról és már ütöttük is a konzervdobozt.
Ehhez jött még a Csernely patak hosszú és sima jégfelülete, amin ha kellően hideg volt, majdnem az egész falun át lehetett suhanni: a Kovács-hídtól a Balázs-hídig. Ezt aztán ki is próbálta minden gyerek, de még iskolába menet is. Sőt, itt még a szöges bottal hajtott szánka is sporteszköz lett, mert hosszú utat lehetett menni vele.
De hát a nagyobbak vagy az elszántabbak elfoglaltsága mégiscsak a síelés volt. Elszántság kellett hozzá, mert ki kellett töretni a pályát és hát felvonó se volt sehol, így jobbára a sílécet vállra vetve kellett megmászni az oldalt. Persze először a kitaposásnál oldalazva, vagy hóekében kellett felmenni a tetőig, főleg ha gazosabb volt a hely. Nem voltak nagy igények: egy –két vakondtúrás, hangyaboly, csipkebokor, vadszilva nem jelentett gondot. Volt olyan is, amikor a kukoricaszárak között csúsztunk, de volt olyan is, amikor az erdőben.
A sílécekről is elmondható – mint a szánkákról – mindenki olyannal csúszott, amilyen volt neki. Házilag készített, örökölt régi katonai léc vagy a boltban vásárolt már acél-éllel ellátott sí. Nekem szerencsém volt, mert hetedik osztályos koromban kaptam egy gyári lécet szüleimtől. Igaz, hozzám képest meglehetősen méretes darab volt a 210 cm-es hosszúságával, de nagy dolognak számított. Az orra is be volt vasalva, végig a lécen acél kantni és rugós sí kötés. Ez a gyári kötés kezdetleges volt a maiakhoz képest, de már jól rögzített és könnyen oldható is volt, nem úgy, mint házi gyártmányokon lévő szíjdarab. Ekkora léccel persze inkább siklani lehetett vagy ugrani nagyokat az ugrajtón, de kanyarodni elég nehéz volt vele. Sőt majdnem lehetetlen, mivel senki sem tanított bennünket, így mindenre nekünk kellett rájönni. Hát ennek megfelelő volt a sí-tudásunk: rövid léc – jó kanyarodás és nehezebb siklás, a hosszú léc- könnyű, biztos siklás, de nehéz kanyarodás. Ehhez adódott még a házilag barkácsolt lécek gyengébb minősége, rosszabb kialakítása.
Persze, ha jó porhó esett, akkor nem fogta vissza a csapatot semmilyen probléma. Lelkesen tapostuk ki a pályát, építettük az ugrajtót és töltöttük el jóformán az egész napot az Ortás-lápában, az Eperjesen, vagy a Malomároknál.
Akkoriban nem lett volna nehéz oldalakat írnunk a téli élményeinkről, de hát minek írtuk volna le, hiszen mindenki ott volt és mindenki végigélte. Készült néhány kezdetleges, amatőr fénykép is, remélem, néhányan emlékeznek még ezekre az élményekre és felismerik magukat a képeken.
Magyar Imre