OLVASÓINK ÍRTÁK | Nekézsenyi naplórészletek

OLVASÓINK ÍRTÁK | Nekézsenyi naplórészletek

 

6. osztályos koromban, karácsonykor elkezdtem naplót írni. Tisztán emlékszem a gyertya alakú karácsonyfaégőkre, mert csak azok világítottak az első nagy, spirálfüzet megkezdésekor. Összesen 19 ilyen füzet telt be főiskolás koromig… Akik figyelmesen olvasták/olvassák a regényeimet (az elsőt szintén Nekézsenyben írtam, még felső tagozatos koromban), felismerhetik benne a környező hegyeket, völgyeket, bár tartózkodom az olyan több oldalas tájleírásoktól, mint Jókai, mert azokat a gyerekek úgyis átlapozzák (sőt: sajnos, a mai gyerekek már Jókait sem olvassák szívesen, és nem egy olyan kollégám akad, aki a magyar klasszikusokat lecserélné a Harry Potterre)…  A naplókat csak magamnak írtam, még sohasem hoztam nyilvánosságra belőlük részleteket, de most kivételt teszek. A korabeli tévéműsorokon (hétfőnként a csehszlovák tévét néztük) és kedvenc táncdalaim sikeres magnókazettára rögzítésén kívül akadnak ugyanis másféle „tudósítások” is ezeken a lapokon, amik ma már „történelmi dokumentumok”… (Pl. 1978. január 7-én arról számoltam be, hogy előző nap visszaadta az USA Magyarországnak a Szent Koronát.) A nekézsenyi általános iskolás évekből ollóztam össze az alábbi kis keresztmetszetet, benne örömmel-bánattal, helyenként talán kissé még kezdetlegesen fogalmazva, de mindig őszinte, gyermeki lelkesedéssel…

Mivel az első naplómat nem sikerült megtalálnom (nem tudom, hová tűnhetett a költözések során, hiszen a többi 18 megvan!), bevezetőnek egy részlet az 5. osztályos irodalomfüzetemből, 1976-ból:

„Este a családban

Ősszel egy este kukoricafosztás volt nálunk.

Sorra jöttek a szomszédok, segédkezni a munkában. Mi, gyerekek, kint szaladgáltunk, vártuk a töklámpásokat. Egyszer hirtelen fény villant fel a kertben. A töklámpa! Foghíjas, vigyorgó fej, belül gyertya világít. Halad, cikkcakkban, hol közelebb, hol messzebb. A fiúk kinyargalnak a kertbe, megtudni: ki tartja a töklámpát? A lámpás szalad, utolérik. Hatalmas verekedés kezdődik. A gyerekek drukkolnak:

— Terítsd le!

A nagy zsivajra kijön egy felnőtt a házból:

— Mars befelé!

Kénytelenek vagyunk befáradni. Csendben ülünk, már jó ideje bent vagyunk. Hirtelen kiabálás hallatszik kintről:

— Segítség! Segítség, büdös gyilkos!

Kiszaladunk a lármára. Hát mit látunk? Pisti a fosztásban fojtogatja Karcsit: széttörte a töklámpáját. Berohanunk egy felnőttért. Betessékeli a két csirkefogót, és jóllakat mindnyájunkat főtt kukoricával.

Hát így telt el egy izgalmas este.”

1977. november 5. szombat

7. 30: Ma akadályverseny lesz nov. 7. tiszteletére. Erre az akadályversenyre már nagyon folyt a készülődés. Jó lenne megnyerni, de úgyse lesz belőle semmi.

…Nem is lett. Miért? Szóval… az akadályversenyen mentünk, mendegéltünk. Ott volt egy útkereszteződés, mutatta a nyíl, hogy merre kell menni. Viszont a leningrádi állomásról Fekete Jancsika mutatott egy másik utat, hogy arra menjünk. Rigó Zsuzsa örvendezett, hogy Jancsika megmutatja nekünk a rövidebb utat. Mentünk, mendegéltünk. Újabb jel sehol. Hiába mondtam, hogy álljunk meg, tanácskozzunk, de ők csak mentek árkon-bokron, patakon, meredek hegyoldalon, mint a vak lovak… Meg is lett az eredménye: elsők lettünk – a végéről…  

Este a nov. 7-i ünnepélyen viszont jól szerepeltünk (mármint a citerások). Utánunk a felnőttek is szerepeltek. Mi bebújtunk a színfalnak használatos függöny mögé, és ott énekeltünk.

1978. március 10. péntek

Ma jött a Pajtás, és közölték benne az egyik levelemet „Strázsa-hegy és Mogyorós” címmel. Ennek természetesen nagyon örülök. Csak így tovább!

1978. április 5. kedd

Ma írtam levelet a Pajtásnak, amiben tudósítom őket a népdalkörünk munkájáról, valamint részletesen leírva az iskola-ügyet, segítséget kérek tőlük.

De jó is ez a tavaszi szünet! Végre egy kicsit kipihenem magam, már ha pihenek egyáltalán, mert állandóan csak írok: tegnap a regényt, ma a levelet, s mindig a naplót.

1978. május 10. szerda

Ma kiöntött a Csernely-patak! Nem nagyon, de én még ilyet életemben nem láttam. A szélessége néhol több mint a 4-szeresét is elérte. A futballpályából uszoda lett, a Fűdes egy része tóvá változott, amin hattyúk helyett kacsák úszkáltak. A kis „iskolás hidat” majdnem elvitte a víz, egyes helyeken pedig az útig is kifolyt. Minden szünetben kiment az iskolából az összes gyerek a patakot bámulni. A part menti fák derékig vízben álltak, nagyon érdekes volt!

1978. június 21. szerda

Én egy nap alatt utaztam át majdnem az egész országot Szántódtól Nekézsenyig, de ilyen gyönyörű tájat, mint a Bükk és abban drága, kicsi falum, Nekézseny, még sehol se láttam! Itt még a levegő is másabb, mint odalent! Itt vannak csodálatos hegyek, hatalmas fák, suttogó erdők, pici források, és édes, itthoni levegő… Szép a hazám, a Balaton is gyönyörű, de nyomába sem léphet a Bükknek! És a Bükkben Nekézsenynek! Nálunk pedig kastély sincs, mint Lillafüreden vagy Szilvásváradon, csak ez a sok-sok domb és hegy, mégis végtelenszer szebb akármelyik falunál! Ilyen több nincs is a világon!…

1978. július 18. kedd

12 óra 15 perckor elindultam Ágival a boltba kenyérért. Rohantunk, hogy visszaérjünk a Melódiakoktél kezdetére. No, de a zene felvételéből mégsem lett semmi, ugyanis még kifújni magam sem volt időm, halljuk, hogy nagyon ugat a Fillér kutyus. Apu éppen ebédelt, de azért vette a fáradságot, és felállt az asztaltól. Két idegen ember jött. Azt kérdezte az egyik: „Itt lakik Abuczki Éva?” (Jaj – gondoltam magamban. – Ezek vagy a Pajtástól vannak, vagy egy gyilkossághoz keresnek tanúnak…) Igen, valóban a Pajtástól voltak. Nem csak az iskola-ügyről kérdeztek, hanem mindenfélét (milyen tanuló vagyok, mi akarok lenni, stb.) Aztán mondták, hogy 3-4-5 pajtást gyűjtsek össze, még visszajönnek fotózni, de előbb körbejárják az illetékeseket. Mikor fél 5 tájban visszajöttek, már a következő gyerekek várták őket: Gömöri Évike, Magyar Csaba, Szabó Gábor, Szilágyi Tamás, Kapás Ági, Kapás Kati, Budai Ági meg én. Ilyen sorrendben álltunk fel később a kötélhúzásra is. De előbb még jó pár kérdést feltettek nekik is, meg engem is lefényképeztek az íróasztalnál levélírás közben. A fotós egyébként nagyon jól összebarátkozott a Fillérrel.  Ami pedig a kötelet illeti, az egy külön fejezet: Magyar Csaba hozta, de a Pajtáséknak megfelelt. Bementünk a rétre alkalmas helyszínért. Végül is a kötélt hozzákötötték a villanyoszlophoz, s nekünk húzni kellett, míg csináltak egy tucat képet. Addig húztuk, hogy egyszer csak RECCS, elszakadt! Minden gyerek a fenekére huppant, az utcáról nézők a hasukat fogták nevettükben, nekem is könnyezett a szemem, röhögtek a Pajtásék is.  Ráadásul az utolsó képet pont akkor fotózták, amikor már huppantunk, s mivel délután eső is volt, a nadrágom hátul csupa sár lett. Sőt: mivel én álltam a sor végén (pontosabban: már ültem) hát mindenki rám esett… Klassz muri volt!… Ja, hogy miért kellett nekünk a kötelet húzni? Hát ezt fotómontázsnak csinálják meg, úgy, mintha az iskolát húznánk visszafelé, s nem engednénk, hogy elvigyék.

1978. szeptember 15. péntek

Reggel történt az iskolában. Még nem csengették az elsőt, de az osztályunk nagy része már ott volt. Beszélgettünk, a házi feladatokat egyeztettük. Egyszer csak belép igazgató úr, kezében a legújabb Pajtással, és mutatta nekem, hogy olvastuk-e már? Mit mondhattam mást: nem olvashattuk, mert Nekézsenybe akkor még nem jött. Igazgató úr csütörtökön vette Ózdon. (Ez volt a tanévben az első szám, mert a Pajtás a nyári szünetben nem jelent meg.) Ideadta hát, hogy olvassuk el. A 4. oldalon volt kinyitva, csodálkozva pillantottam meg magamat a képen… A gyerekek könyörögtek, hogy olvassam fel nekik a két oldalas írást, hisz rólunk szól, és én tudom csak elolvasni a becsengetésig.  Hát elolvastam, pedig furcsa volt, hisz sokszor a saját nevemet kellett olvasni. A cikk címe: „Ne vigyék el az iskolát!”, és ott vagyok egy akkora képen, hogy egy táncdalénekesnek is becsületére válna… Viszont a másik képet alighanem „elsikkasztották” ezek a Pajtásék, mert csak rajzolt figurák húzták helyettünk kötéllel visszafelé az iskolát…

No, délben Rigó Katicával jöttem hazafelé énekkar után, és ahány gyerekkel találkoztunk útközben, Bolykó Éva, Magyar Csaba, Magyar Zoli, Friedel Móni (és még voltak vagy harmincan, mert az alsósok akkor mentek iskolába), mind azzal fogadtak: „Benne vagy a Pajtásban!”

1978. október 21. szombat

A bográcsozáson nem lehet egész délután csak ülni a füvön, és unatkozva várni, hogy kész legyen az étel, és csitítsa el végre a sok gyomor korgását. Hát a 8. osztály tagjai nem unatkoztak, az biztos! Bánfalvi tanár néni a két bogrács mellett álldogált a nagy fakanállal, valamint Új Tózsa Csabával és Tózsa Bánfalvi Katival.

Míg az említett három személy a bográcsfelügyelő szerepét töltötte be, a lányok egymást mérgesítették, a fiúk pedig tanár nénit. A „főokosok” kitalálták ugyanis, hogy játsszanak úgy nevezett „suhinkázást”. Ehhez elég annyit tudni, hogy bot végére agyagot vagy sarat tesznek, s az a győztes, akié a legmesszebb megy a botot megsuhintva. Mi egy hegyoldalban ütöttünk tábort, s a fiúk onnan suhinkáztak lefelé, mit sem törődve azzal, hogy a völgyben járó emberek közül kit találnak el. Ráadásul tanár néni is hiába szólt rájuk, annál jobban csinálták. Addig-addig, míg elfogyott az agyag, sár pedig nem volt, mert már három hete nem esett az eső…

1978. november 13. hétfő

Tanító úrnak bizonyára a 13 a szerencsétlen száma, de most nem viccelődni akarok: az első órán láttuk az ablakon át, hogy a lakásuk előtt megállt a mentő, s már szünet volt, amikor láttuk, hogy hordágyon vitték ki…

1978. november 14. kedd

Az iskolában tegnaptól az egyik legfontosabb téma Megyesi tanító úr betegsége.

Tegnap a 2. órára igazgató úr úgy jött be, hogy ezt mondta. „Nagy baj van! Tanító úr nagyon beteg.”

S ma Bánfalvi tanár néni: „Mihelyt megjavul annyira a helyzete, hogy szállítani lehet, elviszik Ózdról Pestre.”

1978. november 19. vasárnap

Most a hét krónikájának kellene következnie…

Pénteken este bementünk Ágival a könyvtárba, ahol a beteg tanító úr helyett Megyesi tanító néni volt. Kihoztam két könyvet, Gárdonyit és Mikszáthot. „Az én falum”-ból az egyik novella annyira megtetszett, hogy be is másoltam a naplóm végére…

1978. december 8. péntek

Ma volt Závodszki Piroska apjának a temetése. Az osztály el akart kéredzkedni fizikaóráról, de Simon tanár néni beijesztett minket, hogy igazgató úr úgyse engedne el mindnyájunkat. No, a következő órára igazgató úr jött be. Biztattuk egymást, hogy kéredzkedjünk már el, hátha mégis elengedne! Senki sem mert jelentkezni. Egyszer csak megszólalt igazgató úr: „Az egész osztály elmegy a temetésre! Mikor meghalljátok az első harangszót, felöltöztök, és indulunk! Jön az egész felső tagozat!”… Hideg volt, hiába sütött a Nap. Csak a fényét adta a Földnek, a melegét nem. A patakon vastag jég. Hó még akkor nem volt. …Szép, szomorú temetés volt.

1979. január 10. szerda

Ma reggel arra ébredtem, hogy éjszaka nagy hó esett… Az iskolában testnevelési órán a patak jegére mentünk sinkózni (Bánfalvi tanár néni szerint „csúszkálni”, pedig ő is biztos sinkózott gyerekkorában!), de mivel a jégen is jónéhány cm-es hó volt, előzőleg lelapátoltuk és lesepertük a patakot…

1979. január 14. vasárnap

Még ma tanulnom is kell… Kint hull a hó. Már vagy két órája, megállás nélkül… Ideje is, hiszen a nagy hó, ami valamikor a hét elején esett, már lucskos és piszkos. Most megint szép, tiszta, fehér lesz minden… De jólesne kimenni a hóesésbe a Sordély-tetőre vagy valamelyik hegyre! Tavaly télen is kimentünk Ágival, és térdig érő „tejszínhabban” körülgyalogoltunk mindent. Ágit most nem lenne könnyű rábeszélni, hogy jöjjön, biztos ő sem ér rá. Vasárnap, vasárnap, de kár, hogy hétfő jön utánad!

Kiálltam az ajtó elé, a lépcsőre. A kisebb gyerekek ott szánkóznak a „várdomb” oldalán, jó nagyokat kurjongatnak… A faluból idehallatszik a nagy templom öreg harangjának a zúgása, és közben hull a hó. Harangzúgás, hóesés… Meseszép!

1979. február 15. csütörtök

Üveges tanár úr Rigó Zsuzsával és Bende Gyurkával  500-szor (!) íratta le, hogy: „A tanárt sohasem csapom be.” Pedig nem is csapták be, hisz éppen Üveges kérdezett a felelőktől olyat, amit nem is tanultunk! Erre végül ő maga is rájött, s osztályozás helyett az említett mondatot íratta le velük. (Tózsa Irén szerint Bánfalvi Kati volt az oka mindennek, mert beárulta, hogy Bendéék nyitva hagyták a könyvet! Bár Irénnek igaza van, ezt én is elismerem, de… ) Az osztály tagjai egyébként egész nap a mondatokat írták. A lányok Zsuzsának, a fiúk Gyurkának segítettek. Még szerencse, hogy Üveges azt sem vette észre, hogy Zsuzsa 400-tól felfelé „A tanárt sohasem csapom be” helyett ezt írta: „A tanárt sohasem csaptam be!”

1979. március 12. hétfő

16 óra 50 perc. Nemrég érkeztem haza a citerapróbáról. E hét csütörtökjén megyünk versenyezni Putnokra, a szokásos járási kulturális szemlére. Remélem, ismét elsők leszünk. Ma nem a saját citerámon játszottam, hanem mint a legjobb citerás és „beintős”, kaptam egy új, fekete citerát.

(A beintős olyan volt, mint a cigányzenekarban a prímás.)

1979. március 14. szerda

¾ 4 van. Most érkeztem haza a citerapróbáról, magammal cipelve a fekete citerát is. Holnap fél 5-kor kell kelnem, mert fél 6-kor indulunk Putnokra. Sajnos, piros szoknyát kaptam, szép, de a kék komolyabb, nekem arra fájt a fogam!

1979. március 15. csütörtök

Negyed 7, este van. Délután jöttünk haza Putnokról. A szereplésünk nagyon jól sikerült, és ráadásul nekünk voltak a legszebb ruháink. Tavaly a többiekéhez képest csak „szegényes” úttörőcuccokban léptünk színpadra, mégis elsők lettünk. Most a többiek „cucca” volt szegényes a mi ruháink mellett! Szóval hibátlanul és prímán játszottuk el a műsorunkat, a többi már nem rajtunk múlott, hanem a zsűrin. Az eredményt majd csak holnap tudjuk meg igazgató úrtól.

1979. március 16. péntek

A járási kulturális szemlén ELSŐK lettünk! Ez már a TIZEDIK aranyoklevelünk a kulturális szemléről, jubilálunk! Háromszoros hurrá a győztesnek: HURRÁ! HURRÁ!! HURRÁ!!! Igazgató úr szerint túl gyorsan citeráztunk, de azt is elmondta, hogy a zsűrinek épp az tetszett, amikor nem látták a kezünket, mert a sorok végén olyan gyorsan „cifrítottunk”…

1979. május 6. vasárnap

…délután fél 5 lesz 5 perc múlva, most érkeztem haza a „Győzelem” emléktúráról. Valóban szerencsém lett, ahogy Ági megjósolta. Reggel 7-re kellett gyülekezni, de csak ¾ 8-kor indultunk egy busszal. Nekézsenyből egy fiú KISZ-es csapat, egy lány KISZ-es csapat, s még egy-egy úttörő „banda” a fiúkból és a lányokból. A dédesi úttörőtáborból indult az akadályverseny, s oda is kellett visszatérni. Könnyebb volt, mint amilyet vártunk. Mindössze 7 km-t kellett megtennünk (+ visszafelé ugyanannyit). Ez a túra a téli bánkútihoz képest „óvodás” volt. Elvittem a fényképezőgépem is. Még az indulásunk előtt megígértem a lányoknak (T. T. Kati, Rigó Kati, Magyar Eszti és Rigó Zsuzsa voltak a csapattagok), hogy lefényképezem őket. Katica egy Škoda előtt akarta, de végül egy Wartburg elé sorakoztak fel…  Az első állomás ott helyben volt, két totót kellett kitölteni. Én voltam a csapatvezető, az „útlevelet” is én „cipeltem”. A második állomáson lőni kellett. Az első lövésünk egyikünknek se talált, de aztán belejöttünk. Aztán volt kötélmászás is, meg hasonlók. Milyen jó, hogy Megyesi tanító úr megtanított kötelet mászni!  Megkaptuk a maximális pontszámot. Elsők lettünk. A fiúcsapatok közül is a mieink győztek. A díjkiosztásnál nagyon szépen festettünk egymás mellett, a nekézsenyiek: két serleg, két első hely! Ez szép eredmény.

1979. augusztus 16. csütörtök

Tegnap délután bejött Ági, s mondta, hogy délelőtt Ózdon voltak, vettek táskát meg iskolaköpenyt. Tisztára olyan, mint az enyém! Most már csak azt sajnálom, hogy nem együtt járunk ősztől iskolába…

A képmellékleteken:

  1. 5. osztályos korunkban kezdtünk el citerázni tanulni, ezért ezen a képen még csak énekelek, de azt nagyon!
  2. Ama bizonyos Pajtás-cikk
  3. A Pajtás-cikk 2. oldala
  4. A bábszakkörösök
  5. Tudósítás a bábszakkörről a Pajtásban (1977. ápr. 14.)
  6. A téli bánkúti kirándulás (A képen balról jobbra: Éliás Zsolti, Csízi Tibi, Bende Gyurka, Rigó Karcsi és apu)
  7. A győztes csapat
  8. Kár, hogy nem színes! (Barátnőmmel, Budai Ágival)
  9. 8-os tablónk
  10. Az egyetlen citerás képem (Ha valaki esetleg találna olyat, ami valamelyik fellépésen készült, azt nagyon megköszönném! Én sajnos nem találtam…)
  11. Apu még akkor is túrázni vitte a gyerekeket, amikor én már rég nem a nekézsenyi iskolába jártam…

Borkóné Abuczki Éva