Anyák napja tiszteletére
Egy fényképről rendelt festmény és egy sokáig kiadatlan írás…
Balogh Béni író, Nekézseny szülötte életrajzából tudjuk, hogy csak 1946 októberében térhetett haza a szovjet hadifogságból.
Lánya, Dévényiné Balogh Gyöngyi így emlékezik: „Közel 2 méteresen, 48 kg-osan tért haza a szovjet fogságból. Hónapokig gyógyult, úgy, hogy édesanyja egyszerre csak kevés ételt adott neki. Már halálhírét költötték, a szülei egy vándor festőtől rendeltek egy festményt emléknek, egy régi (18-éves korban készült) fénykép alapján.”(A festményt ma Balogh Gyöngyi őrzi.)
Hazatérésének megható történetét írta meg Balogh Béni a Te vagy, fiam? című írásában, mely első ízben a róla készült monográfiában látott napvilágot.
TE VAGY, FIAM?
Amikor vége lett a kegyetlen második világháborúnak, mi, fiatal katonák hazafelé indultunk… Sajnos, hittünk a csalóka ígéreteknek, az álnok „szkora domoj”-nak; szóval a korai hazajutásnak.
De nagyot csalódtunk!
A hazatérés helyett — legnagyobb bánatunkra — szovjet hadifogságba estünk. Piszkos lágerek, nehéz munka, hitvány élelem várt bennünket a messzi, végtelen orosz síkságon…
Ha nehezen is, de teltek a keserves napok, a csontigható, könyörtelen telek… és persze a nehéz évek.
Nekem is kijutott belőle közel két esztendő!
A nehéz munkától, a rettenetes hidegtől, a kevés élelemtől annyira legyengültem, hogy súlyos beteg lettem. (Szóval: „disztrófia III.-as lettem.) Így a remény, hogy élve — valaha is — hazakerülök, egyre messzebb távolodott tőlem… Sokszor felsóhajtottam: Teremtőisten, ugyan meglátom-e még valaha az édesanyámat, a szülőföldemet, a magyar hazámat?
(Különösen édesanyám hiányzott nekem… A legkisebb fia voltam, mindennel elhalmozott szegény, amivel csak tudott… És mindent, de mindent megbeszélhettem vele.)
Kint, a kegyetlen fogolytáborban is gyakran eszembe jutott a szavajárása: „Mindenki elhagyhat, de az Isten soha”! És ilyenkor vékony, csengő hangján eldúdolta a kálvinista zsoltárt:
- „Erős várunk, nékünk az Isten”
Bizony a keserves napokban gyakran gondoltam erre, és magam is el-eldúdolgattam e szép református éneket.
Hittem, reménykedtem, de a szabadulás csak nem akart bekövetkezni! Már szinte Feladtam minden reményt, amikor Kupjanszkba, egy erősítő lágerkórházba kerültem… Itt találkoztam egy fogoly magyar orvossal, Nyitrai Palival; akit százszor is áldjon meg az Isten! (Egyébként a Dunántúlon, Jánosházán született.)
Ez a derék doktor azon munkálkodott, hogy minél több beteg, magyar hadifogoly hazakerüljön. (Míg ő maga — a hírek szerint — jóval később szabadult.) Szóval Pali barátunk segítségével én is bekerültem a hazajövő transzportba. (Csoportba.)
Nagyon-nagyon gyenge voltam, s az egész utat — az ócska vagonban — szinte félálomban tettem meg.
De szívemben már egyre jobban lobogott a reménység lángja: hamarosan hazakerülök és három év után, végre megláthatom fehér arcú, kedves édesanyámat. Több napi — heti? — zötykölődés után megérkeztünk Debrecenbe.
A boldog reménység már annyira megerősített, hogy nem kellett a hordágy, a magam lábán mentem ki az állomásra, hogy fölszálljak a füzesabonyi vonatra.
Bizony ugyancsak furcsa öltözékem volt! Füles, orosz sapka, (ami a zsírtól fénylett), magyar katonazubbony, orosz katonanadrág, német katonaköpeny… És fatalpú egész cipő. (Ha kőre léptem vele, úgy kopogott, mint az egri kofák papucsa.)
Ám de sebaj! Hazafelé vitt a vonat…
Október végi késő délután volt, amikor megérkeztem a nekézseny–sátai vasútállomásra.
Hamarosan több falumbélit pillantottam meg, de bizony azok csak nézték ezt a furcsa, csontig soványodott, szerencsétlen alakot… Senki sem ismert fel.
Megmondtam ki vagyok! Hirtelen nagy csődület támadt körülöttem. (Minden hazatérő szenzációnak számított.)
- Teremtő atyaisten! Hát ez nem lehet igaz! Hiszen már neked meggyött a halálhíred! — kiáltott fel egy középkorú asszonyka. (Sajnos, a nevére már nem emlékszem.) — No, szegény Ilka néni (így hívták édesanyámat a leánynevén), ha megtudja, örömében meghasad a szíve!
- És ekkor szúrt belém a félelmetes gondolat: édesanyámnak valóban gyenge a szíve, és a hirtelen nagy hírt talán ki sem bírja.
- Valaki, valaki —nyögtem az asszonyoknak. — Óvatosan adja tudtára… Én úgyis csak lassan tudok menni… S mire hazaérek, megnyugszik szegény.
- Majd én gondoskodom róla — lépett mellém ekkor egy hosszú, magos termetű, feketekabátos úriember.
Keresztury József, falum református papja volt. (Ő tanított hittanra, őnála konfirmáltam, ő adta az első Úrvacsorát.)
Némán, könnyekkel küszködve ölelkeztünk össze.
- Hát téged is hazasegített az Isten — szólott halkan, amikor kibontakoztunk az ölelésből.
- Erős várunk nékünk az Isten… Ő adja a szabadulást… Ezzel engedett el édesanyám.
- Igazad van, öcsém — amíg legyalogoltuk a három kilométert — elbeszélte milyen szörnyűségeket élt át a falu népe. (Nemcsak a harcokat, hanem a szovjet megszállók garázdálkodásait is el kellett tűrnie a lakosságnak.)
- De a fontos, hogy hazajöttél — mondotta többek között a barna arcú, magas tiszteletes. — ne félj, szóltam az asszonyoknak, óvatosan beszéljenek édesanyáddal.
- Köszönöm, nagytiszteletű uram — feleltem hálásan.
Aztán a falu közepén — már szinte koromsötétben — a Nagyhíd előtt elköszönt tőlem Keresztury tiszteletes, hogy a paróchiára siessen.
Lassan áthaladtam a Csernely-patak fölötti fahídon, aminek a karfájára jövőnyári legényként oly sokat fölültem.
Noha sötét volt, de jól ismertem az utat az alvégesi házunk felé…
Alig mentem azonban vagy három-négy háznyi távolságot, amikor egy középtermetnél magosabb, feketeruhás asszonyt láttam az úton felém közeledni.
Megtorpantam.
- Csak nem ő? — szúrt belém a felismerő gondolat.
És ekkor halk, remegő hang hallatszott a sötétben:
- Te vagy, fiam?
- I-i-igen — dadogtam… és a meglepetéstől a földbegyökerezett a lábam.
De ő jött!… Ő jött türelmetlenül felém és hamarosan, két gyönge karjával szorosan átölelt… Sokáig némán, hulló könnyek közepette öleltük egymást…
Egy boldog édesanya… és a messzi földről hazatért fia.
______________________________________
Forrás: Bánfalvi Lászlóné – Hideg Ágnes: Balogh Béni(1922-2000) Nekézseny szülötte, a magyar rege-és mondavilág írója. Kiad. Nekézseny Község Önkormányzata, Nekézseny, 2017. 28., és 67-68. l. A fotó ugyanebből a kiadványból való.
Bánfalvi Lászlóné