Egy fényképről rendelt festmény és egy sokáig kiadatlan írás…

Egy fényképről rendelt festmény és egy sokáig kiadatlan írás…

Anyák napja tiszteletére

Egy fényképről rendelt festmény és egy sokáig kiadatlan írás…

Balogh Béni író, Nekézseny szülötte életrajzából tudjuk, hogy csak 1946 októberében térhetett haza a szovjet hadifogságból.

Lánya, Dévényiné Balogh Gyöngyi így emlékezik: „Közel 2 méteresen, 48 kg-osan tért haza a szovjet fogságból. Hónapokig gyógyult, úgy, hogy édesanyja egyszerre csak kevés ételt adott neki. Már halálhírét költötték, a szülei egy vándor festőtől rendeltek egy festményt emléknek, egy régi (18-éves korban készült) fénykép alapján.”(A festményt ma Balogh Gyöngyi őrzi.)

Hazatérésének megható történetét írta meg Balogh Béni a Te vagy, fiam? című írásában, mely első ízben a róla készült monográfiában látott napvilágot.

TE VAGY, FIAM?

Amikor vége lett a kegyetlen második világháborúnak, mi, fiatal katonák hazafelé indultunk… Sajnos, hittünk a csalóka ígéreteknek, az álnok „szkora domoj”-nak; szóval a korai hazajutásnak.

De nagyot csalódtunk!

A hazatérés helyett — legnagyobb bánatunkra — szovjet hadifogságba estünk. Piszkos lágerek, nehéz munka, hitvány élelem várt bennünket a messzi, végtelen orosz síkságon…

Ha nehezen is, de teltek a keserves napok, a csontigható, könyörtelen telek… és persze a nehéz évek.

Nekem is kijutott belőle közel két esztendő!

A nehéz munkától, a rettenetes hidegtől, a kevés élelemtől annyira legyengültem, hogy súlyos beteg lettem. (Szóval: „disztrófia III.-as lettem.) Így a remény, hogy élve — valaha is — hazakerülök, egyre messzebb távolodott tőlem… Sokszor felsóhajtottam: Teremtőisten, ugyan meglátom-e még valaha az édesanyámat, a szülőföldemet, a magyar hazámat?

(Különösen édesanyám hiányzott nekem… A legkisebb fia voltam, mindennel elhalmozott szegény, amivel csak tudott… És mindent, de mindent megbeszélhettem vele.)

Kint, a kegyetlen fogolytáborban is gyakran eszembe jutott a szavajárása: „Mindenki elhagyhat, de az Isten soha”! És ilyenkor vékony, csengő hangján eldúdolta a kálvinista zsoltárt:

  • „Erős várunk, nékünk az Isten”

Bizony a keserves napokban gyakran gondoltam erre, és magam is el-eldúdolgattam e szép református éneket.

Hittem, reménykedtem, de a szabadulás csak nem akart bekövetkezni! Már szinte Feladtam minden reményt, amikor Kupjanszkba, egy erősítő lágerkórházba kerültem… Itt találkoztam egy fogoly magyar orvossal, Nyitrai Palival; akit százszor is áldjon meg az Isten! (Egyébként a Dunántúlon, Jánosházán született.)

Ez a derék doktor azon munkálkodott, hogy minél több beteg, magyar hadifogoly hazakerüljön. (Míg ő maga — a hírek szerint — jóval később szabadult.) Szóval Pali barátunk segítségével én is bekerültem a hazajövő transzportba. (Csoportba.)

Nagyon-nagyon gyenge voltam, s az egész utat — az ócska vagonban — szinte félálomban tettem meg.

De szívemben már egyre jobban lobogott a reménység lángja: hamarosan hazakerülök és három év után, végre megláthatom fehér arcú, kedves édesanyámat. Több napi — heti? — zötykölődés után megérkeztünk Debrecenbe.

A boldog reménység már annyira megerősített, hogy nem kellett a hordágy, a magam lábán mentem ki az állomásra, hogy fölszálljak a füzesabonyi vonatra.

Bizony ugyancsak furcsa öltözékem volt! Füles, orosz sapka, (ami a zsírtól fénylett), magyar katonazubbony, orosz katonanadrág, német katonaköpeny… És fatalpú egész cipő. (Ha kőre léptem vele, úgy kopogott, mint az egri kofák papucsa.)

Ám de sebaj! Hazafelé vitt a vonat…

Október végi késő délután volt, amikor megérkeztem a nekézseny–sátai vasútállomásra.

Hamarosan több falumbélit pillantottam meg, de bizony azok csak nézték ezt a furcsa, csontig soványodott, szerencsétlen alakot… Senki sem ismert fel.

Megmondtam ki vagyok! Hirtelen nagy csődület támadt körülöttem. (Minden hazatérő szenzációnak számított.)

  • Teremtő atyaisten! Hát ez nem lehet igaz! Hiszen már neked meggyött a halálhíred! — kiáltott fel egy középkorú asszonyka. (Sajnos, a nevére már nem emlékszem.) — No, szegény Ilka néni (így hívták édesanyámat a leánynevén), ha megtudja, örömében meghasad a szíve!
  • És ekkor szúrt belém a félelmetes gondolat: édesanyámnak valóban gyenge a szíve, és a hirtelen nagy hírt talán ki sem bírja.
  • Valaki, valaki —nyögtem az asszonyoknak. — Óvatosan adja tudtára… Én úgyis csak lassan tudok menni… S mire hazaérek, megnyugszik szegény.
  • Majd én gondoskodom róla — lépett mellém ekkor egy hosszú, magos termetű, feketekabátos úriember.

Keresztury József, falum református papja volt. (Ő tanított hittanra, őnála konfirmáltam, ő adta az első Úrvacsorát.)

Némán, könnyekkel küszködve ölelkeztünk össze.

  • Hát téged is hazasegített az Isten — szólott halkan, amikor kibontakoztunk az ölelésből.
  • Erős várunk nékünk az Isten… Ő adja a szabadulást… Ezzel engedett el édesanyám.
  • Igazad van, öcsém — amíg legyalogoltuk a három kilométert — elbeszélte milyen szörnyűségeket élt át a falu népe. (Nemcsak a harcokat, hanem a szovjet megszállók garázdálkodásait is el kellett tűrnie a lakosságnak.)
  • De a fontos, hogy hazajöttél — mondotta többek között a barna arcú, magas tiszteletes. — ne félj, szóltam az asszonyoknak, óvatosan beszéljenek édesanyáddal.
  • Köszönöm, nagytiszteletű uram — feleltem hálásan.

Aztán a falu közepén — már szinte koromsötétben — a Nagyhíd előtt elköszönt tőlem Keresztury tiszteletes, hogy a paróchiára siessen.

Lassan áthaladtam a Csernely-patak fölötti fahídon, aminek a karfájára jövőnyári legényként oly sokat fölültem.

Noha sötét volt, de jól ismertem az utat az alvégesi házunk felé…

Alig mentem azonban vagy három-négy háznyi távolságot, amikor egy középtermetnél magosabb, feketeruhás asszonyt láttam az úton felém közeledni.

Megtorpantam.

  • Csak nem ő? — szúrt belém a felismerő gondolat.

És ekkor halk, remegő hang hallatszott a sötétben:

  • Te vagy, fiam?
  • I-i-igen — dadogtam… és a meglepetéstől a földbegyökerezett a lábam.

De ő jött!… Ő jött türelmetlenül felém és hamarosan, két gyönge karjával szorosan átölelt… Sokáig némán, hulló könnyek közepette öleltük egymást…

Egy boldog édesanya… és a messzi földről hazatért fia.

______________________________________

Forrás: Bánfalvi Lászlóné – Hideg Ágnes: Balogh Béni(1922-2000) Nekézseny szülötte, a magyar rege-és mondavilág írója. Kiad. Nekézseny Község Önkormányzata, Nekézseny, 2017. 28., és 67-68. l. A fotó ugyanebből a kiadványból való.

Bánfalvi Lászlóné