Igó István születésének 100. évfordulóján

Igó István születésének 100. évfordulóján

Igó István születésének 100. évfordulóján

Ma délután a nekézsenyi Hagyományok Házában emlékező ünnepi délutánt tartottak Igó István (1920-1996) pedagógus, igazgató, karnagy születésének 100. évfordulója tiszteletére.

A program hálaadó istentisztelettel kezdődött a református templomban, melyen Ottenberger Balázs lelkipásztor hirdetett igét.

Ezután az ünneplőket a Hagyományok Háza elé várták, ahol Uj-Tózsa Csabáné polgármester köszöntötte a vendégeket. Beszédét teljes terjedelmében közlöm.

„Kedves Vendégek! Kedves Falubeliek! Kedves Igó Lenke Asszony, az Igó család megjelent képviselői!

A Nekézseny Községi Önkormányzat Képviselő-testülete és a magam nevében üdvözlök minden kedves megjelentet, aki eljött ma ide, hogy részese legyen mai ünnepi délutánunknak, melyen a 100 évvel ezelőtt született Igó Istvánra emlékezünk. Igó István egy vele készült újságinterjúban mondott egy rövid mondatot, ami akár mai programunk mottója is lehetne. Így szól:

„A szépet, az értékest kell keresni mindenben.”

Nemcsak mottó, hanem egy egész életre szóló tanács is e rövid mondat, amit Igó István több évtizedes itteni tevékenységével adott több száz tanítványának. Ezt a tanácsot fogadtuk meg öt évvel ezelőtt, amikor elhatároztuk, hogy falunkban megmentünk minden, még fellelhető szépet és értékest a múltból, hogy legyen mire ráépítenünk a jelenünket és a jövőnket.

Ennek szellemében megemlékeztünk azokról a jelentős évfordulóinkról, amelyek az utóbbi években meghatározóak voltak számunkra. 2015-ben ünnepeltük településünk első ismert okleveles említésének 600. évfordulóját, majd református egyházközségünk tagjai emlékeztek a múltjukra. Köszöntöttük a nekézsenyi születésű írót, Balogh Bénit, ápoljuk Szeleczky Zita színművész emlékét. Megjelent könyveink, felavatott emlékművünk, emléktábláink, megnyitott múzeumaink, évfordulós ünnepségeink méltón reprezentálják múltfeltáró-és őrző törekvéseinket.

Nem feledtük el Igó István pedagógus, iskolaigazgató, karnagy több évtizedes itteni tevékenységét sem, akire már emlékeztünk tavaly, a IV. Hagyományőrző Nap és Népdalünnep keretében. Itt, a Hagyományok Házában Igó István Emléktermet avattunk, melynek tárgyi emlékanyagát lánya, Igó Lenke adományozta a gyűjteménynek (köszönet érte) és aki az Emlékterem avatásán felidézte édesapja, szülei alakját és nekézsenyi gyermekéveit. A terem kiállítási tablóin szereplő fotók pedig az Emlékezés Igó István életére és zenei munkásságára című képes kiadvány anyagából valók, melyet Magyar Imre, a Nekézsenyi Pávakör és Citerazenekar citerás tagja állított össze, felidézve Igó István népzenei munkásságát.

Jelképes a hely, ahol most állunk, a falu egyik ikonikus épülete előtt, mely reprezentálja  Igó István életművének másik pillérét, az általános iskolai nevelést-és oktatást. Ez az épület, a falu által „Fűdesnek” nevezett területen új általános iskolának épült és átadására 1958. augusztus 20-án került sor. Van olyan régi fotónk, melyen az a jelenet látható, amikor Igó István kihelyezi a címert az iskola falára. Kell-e nagyobb tiszteletadás annál, hogy a címer még mindig ott van? Később, 1996-ban kibővítették az iskolát egy újabb szárnnyal, mely előtt most állunk. Az épület múltjához méltó nemes funkciót kapott az iskolai oktatás végeztével, hiszen hagyományainkat őrzi.

Nekézsenyi nemzedékek kaptak gazdag útravalót az élethez itt, melyet a folyosón elhelyezett iskolai tablók is bizonyítanak. Mindennek letéteményese, motorja Igó István pedagógus, iskolaigazgató volt, kinek alakját ma is őrzi a falu és a környék emlékezete. Tevékenységének közösségépítő ereje ma is elevenen él azokban, akik ismerhették.

Örülök, hogy most egy emléktábla avatásával méltóan köszönthetjük az idén is, születésének 100. évfordulóján.

Igó István gondolatával kezdtem a köszöntőmet, az ő szavaival zárom is, miszerint:

„ Itt Nekézsenyben mindőnk ismeri, tiszteli a másikat. Ha nem tisztelik, becsülik egymást az emberek-mi marad?”

Erősen kívánom, hogy maradjon meg köztünk, nekézsenyiek között a tisztelet és a becsület mindig, amíg élünk. Köszönöm figyelmüket.” 

Ezután Várallyai Tímea tolmácsolásában Igó István életútját ismerhették meg az érdeklődők, az alábbiak szerint.

 “Igó István életútjának felelevenítése születésének 100. évfordulóján, a róla megjelent híradásokból, írásokból válogatva.

-Igó István kereken 100 évvel ezelőtt, 1920. szeptember 3-án született Putnokon. A három fiútestvér közül ő volt a legidősebb. Elemi és polgári iskoláit Putnokon végezte, majd megkezdte tanulmányait a Sárospataki Tanítóképző Intézetben, ahol jeles eredménnyel szerezte meg a képesítést 1939-ben. Ugyanebben az évben pályázta meg a nekézsenyi kántortanítói állást a nekézsenyi  Református Népiskolában. 1941-ben bevonult katonai szolgálatra. Az 1944-es és az 1945-ös év a keleti fronton találta, igen nehéz körülmények között, sebesülést is szerzett. Háborús naplója hű tükre az akkori embertelen viszonyoknak. Amikor 1945-ben hazatérhetett, egyedüli tanító volt a faluban. 1948-ban igazgatónak nevezték ki és egészen 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig töltötte be ezt a tisztséget. Igazgatói és pedagógiai munkája mellett oklevelet szerzett az Egri Tanárképző Főiskola ének-zene szakán, majd a budapesti Népművelési Intézet felsőfokú tanfolyamán (1962-1965) A-kategóriás kórusvezetői minősítést kapott. A két éves zenei szaktanácsadói tanfolyam elvégzése után 1970-től az ózdi járás ének-zenei szaktanácsadója volt. Oktató-nevelő munkájáért két ízben, 1966-ban és 1972-ben kapott Miniszteri Dicsérő Oklevelet, tevékenységét 1976-ban a Szocialista Kultúráért, 1977-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozata, 1995-ben a Pedagógus Szolgálati Emlékérem kitüntetésekkel ismerték el. Élete és egész munkássága a faluhoz kötötte. 57 évet élt Nekézsenyben, ebből 32 évig volt az iskola igazgatója. Az utókor számára nemcsak összegyűjtötte lakóhelye és környéke  népzenei emlékeit, hanem évtizedeken át vezette a járás és a környék ilyen irányú kórusmozgalmát. Ő hozta létre az iskolai gyermek- és felnőttkórust és a citerazenekart. Megszervezte és vezette az éneklő közösségeket Nekézsenyben és a szomszédos falvakban. Sikereit bizonyították a rádiószereplések, a televízió-felvételek, a méltató újságcikkek, kitüntetések előterjesztései.

– Élete és munkássága összeforrott Nekézseny község lakóinak életével. Volt olyan család, ahol tanította a nagyszülőt és az unokát egyaránt. A köztiszteletben álló pedagógust szeretet és tisztelet övezte nemcsak falujában, hanem Ózd környékén is. Szakmai munkája elismeréseképpen 10 évig ének-zene szaktanácsadó volt az ózdi járásban. Három évtizedig állt a nekézsenyi iskola élén. Pedagógiai, intézményvezetői munkája mellett mindig a zenével foglalkozott. Egyetlen lánya is pedagógus lett, zenepedagógus, aki 1985-1995 között a Magyar Rádió Gyermekkórusának egyik karnagya volt. Igó István a pávaköri mozgalom helyi és körzeti alapítója, fő szervezője, lelke, motorja volt és olyan szintre emelte, hogy 1975 májusában személyesen látogatott Nekézsenybe Vass Lajos egy ünnepi műsoruk megtekintésére. Munkásságát a helyi és megyei sajtó híradásai őrzik. Emberi magatartása, pedagógiai munkássága példaértékű. Tisztségeit a lakosok és a gyerekek iránti szeretetből és hivatástudatból látta el. Több mint fél évszázadot  élt együtt a község lakóival, jóban, rosszban és szolgálta az iskolát, a gyermekeket, a pedagógiát és szűkebb pátriája közösségét.

– Hallgassuk meg, hogy miként vall ő maga az életéről, érdekesen és színesen a Borsodi Bányász 1982. június 5.-i számában, Tamás Tibor kifejező című,  Lámpásaink I. című cikkének egy-egy részletében.

 „… Igó István magas, szikár, határozott vonású ember. Mozgása friss, kedélye kiegyensúlyozott. Az öregekre jellemző bölcs egyszerűséggel, de az életkedv töretlenségével tekint vissza hatvankét esztendejére.

— Putnoki napszámos családból származom. Apámék többre törekvő emberek voltak, s mivel jól tanultam, szorgalmazták, hogy ne tegyem le a könyvet. Pedig a 30-as években nehéz dolog volt továbbtanulni, pláne a szegényebbjének. A színjeles bizonyítvány révén bejutottam a híres sárospataki kollégiumba, a legnagyobb tandíjkedvezményt is megkaptam. 16 pengő konviktust, vagyis köztartásdíjat kellett fizetnem. Öt év múltán kész református kántortanítóként tértem haza.1939-ben Nekézsenybe kerültem, s életre szólóan eljegyeztem magam ezzel a kedves kis faluval.

Nehéz idők jártak akkoriban. De Igó István álma teljesült: pedagógusképesítést szerzett, s állást is kapott. Noha, a „nemzet napszámosainak” fizetése az idő tájt sem volt magas, azért a kezdő tanító két testvérét is támogatta… Aztán jött a háború, átvészelték.

— Megszakítás nélkül dolgoztam. Negyvenkét esztendeig tanítottam, 1948-ban pedig kineveztek igazgatónak, 32 évig vezettem az iskolámat. Emellett tanácstag is voltam… Nincs olyan ember Nekézsenyben, akit ne okítottam volna. Tudja, a nevelés csodálatos dolog: ahogy szemmel láthatóan fejlődik a gyermek, értelme kinyílik. Ezt csinálni, látni — számomra mindent jelent.

Szavait elégedettség hatja át.

— Show azt írja a Pygmalionban, hogy boldog ember az, ki a vesszőparipájának él.

— Egyetértek — bólint rá. — Életem értelme volt az iskola, szívesen tanítottam. Bennem eggyé olvadt a hivatás és a kedvtelés. Minden tantárgyat szerettem, de leginkább a zenét, az éneket.

— Mit jelent Pista bácsi számára a dallamok világa?

— Ahogy mondja: a világot: A zene megnemesít, emberibbé tesz, s ahogy Kodály vallotta: fegyelmez, nehéz helyzetben enyhít a gondokon. Munkám mellett mindig a zenével foglalkoztam…

Tizenkét hangszeren tanult meg játszani, számtalan kórust és zenekart szervezett, vezetett. 30 képesítés nélküli fiatal nőtt pedagógussá a keze alatt… A szépet, az értékest kell keresni mindenben. Rendben folyt a sorsom, taníthattam, énekelhettem — ez a lényeg. Az még nagyobb öröm, hogy ma is vezethetek három együttest.

— És a család?

— 49-ben nősültem. Egy kislányunk született. Ő is zenei pályára lépett: tanít, a rádióban pedig a Nyitnikék című műsort szerkeszti. ( Az 1980-as évek elején. A szerk.) Képzelje, 55 évesen meg házépítésbe fogtam. De könnyen ment, mivel az egész falu segített. Nem győztem hálálkodni. Egyszerű, derék emberek az itteniek. Egészséges közösség ebben a szép környezetben. Hát el lehet innen menni?

— Sosem gondol erre?

— Sosem — hangzik a lakonikus válasz. — pedig sokfelé hívtak. Különben nem akármilyen falucska ez. Híressége is van, itt született Szeleczky Zita, a hajdan híres színésznő, igazi sztár volt…

Eltekint a távolba, a falut veszi látószögébe.

— Itt, Nekézsenyben mindőnk ismeri, tiszteli a másikat. Ha nem tisztelik, becsülik egymást az emberek — mi marad?”

-Igó István 1996. április 9-én hunyt el Nekézsenyben. A falu lakói, tanítványai, kollégái, tisztelői a református templomban búcsúztak el tőle, majd végső nyugalomba a budapesti  Szent Gellért urnatemetőbe helyezték, ahová később kedves felesége is követte.

– Igó István nekézsenyi emlékezetéről

Nekézseny Községi Önkormányzat 2015-ben, a település jelenleg ismert, legkorábbi írásos említésének 600. évfordulója alkalmából -, egyhangúan úgy döntött, hogy megalapítja a Nekézsenyért Díjat, mellyel azokat a személyeket kívánta megtisztelni, akik a község közéletének valamely területén olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, illetve nyújtanak, amely a közösség szellemi és anyagi gyarapodásához hozzájárul.Ennek értelmében adható a díj, a már csak emlékeinkben velünk élőknek is. A Faluköszöntő Napon a polgármester asszony bejelentette, hogy első alkalommal –posztumusz-, a falu kedves tanítójának, az iskola valamikori igazgatójának, Igó Istvánnak ítélte a díjat a testület, melyet lánya vett át.

Tavaly berendeztük lánya jóvoltából az Igó István Emléktermet, napvilágot látott az életét és zenei munkásságát bemutató képes kiadvány, s nagyon várjuk a gyűjtéseit közreadó komoly szakkönyvet.

Az itt felsoroltak csak mozaikok lehetnek Igó István életéből. Szellemisége, tanításai bennünk, utódaiban élnek tovább, melynek letéteményese a mai is daloló, általa alapított éneklő közösség, a Nekézsenyi Hagyományőrző Pávakör és Citerazenekar.”

Ezután Andók Veronika olvasta fel Tompa Mihály: Itthon vagyok című versét, aki később is szerepelt, amikor felolvasta az Igó István emlékére című versét.

A délután legfontosabb mozzanataként Igó Lenke karnagy, Igó István leánya és Uj-Tózsa Csabáné polgármester leleplezték  Igó István emléktábláját, melynek a szövege a következő:

100 éve született

Igó István

(1920-1996)

pedagógus, igazgató és karnagy, falunk iskolai oktatásának

és zenei kultúrájának kiemelkedő egyénisége,

népdalkincsünk megörökítője 

Emlékére állították Nekézseny lakói és volt tanítványai

2020

Az emléktábla leleplezése után  Igó Lenke mondott köszöntő –és köszönő beszédet maga és az Igó család nevében, visszaemlékezve édesapjára, akinek a hangját is hallhattuk egy korabeli rádiófelvételről.

Igó  Lenke beszédét is teljes terjedelmében közlöm.

„Kedves Barátaim, Ismerőseim, Kedves Vendégek!

Édesapám, Igó István, ma bizonnyal mosolygó arccal és érdeklődő tekintettel néz le ránk a távoli, „elíziumi mezőkről”, örül ennek a meghatóan kedves ünnepségnek, melyet születése 100. évfordulójára rendeztek Nekézseny lakói. E szép emléktábla avatásával, méltó módon tiszteleghetünk volt iskolaigazgatónk emléke előtt. Hálával emlékeznek egykori tanítványai, énekesei, hangszerjátékosai, valamint családtagok, barátok és a fiatalabb nemzedékek képviselői is.

 Apám több mint 40 évet dolgozott az iskolában. Kántortanítóként kezdte, majd ének-zene szakos tanári és karvezetői feladatokat látott el (néhány évig matematikát, sőt rajzot is tanított). Munkáját tartósan kiemelkedő eredményekkel végezte.  Az énekórák és az énekkari munka mellett citerazenekart és furulyaegyüttest szervezett, amelyek remekül beleillettek az énekes repertoárba, színesítették azt vagy hangszerkíséret formájában, vagy önálló instrumentális blokkot alkotva.

Igazgató Úr (mindenki tudja, kiről beszélünk) munkamódszerét a kidolgozottság, a nagyívű zenei frázisok megformálása, és változatos zenei karakterek megszólaltatása jellemezte. Produkcióit tisztaság, átélt zeneiség hatotta át, mely önmagáért beszélt. Ezt mind az előadók, mind pedig a hallgatóság tudta, érzékelte, hiteles, nívós programok fültanúi lehettünk.

Édesapám iskolaigazgatói munkáját is (1948-80) nagy hatásfokkal végezte, kiváló kollégákkal karöltve, (Megyesi Bertalan és felesége, Györgyi néni, Makk Lászlóné, Margó és a többiek). Vezetői munkája a nehézségekkel terhelt 50-es évektől nyugdíjba vonulásáig tartott. Igazgatói  tevékenysége korszakos jelentőségű volt – megtörtént a református népiskola állami általános iskolává alakulása, új tantárgyakkal, új ideológiával. Karizmatikus egyéniségével sok problémától és nehézségtől óvta meg a családokat és a gyerekeket  abban az átalakuló világban.

A tanulók jó tanulmányi előmenetele és továbbtanulási számadatai fémjelzik azt a míves műhelymunkát, mely az iskolánkban folyt egyre több szaktanár segítségével.

Apám kiváló szakmai és pedagógiai munkája elismeréséül többször miniszteri dicséretben részesült.  Az okleveleket, kitüntetéseket, zenei minősítéseket az Igó István Emlékteremben tekinthetik meg az érdeklődők. A dokumentumok híven tükrözik a kor kulturális arculatát, betekintést nyújtanak ezen időszak történelmébe is.

Apuka szerencsés ember volt, mert azzal foglalkozott, amit a legjobban szeretett – zenélt.

A II. világháborúban 1941-45 között volt katona. Szolgálata utolsó évében súlyosan megsebesült egy aknaszilánktól. Sérülése idején a plankstetteni katonai kórházban ápolták. Súlyos sebesülések és tragikus halálestek megrázó leírásról olvashatunk naplójában.   Mindezek ellenére a betegeket, a lábadozókat egy kis zenéléssel igyekezett felvidítani. Sokan csatlakoztak hozzá és terápiás kezelésként időnként dalra fakadtak.

 Számára a zenélés, kora ifjúságától élete végéig, mindig is létforma volt. Több hangszeren játszott, tánczenekart alapított, a zenekar tagjaival a falu jeles napi ünnepein, báljain szórakoztatta a közönséget. Rendszeresen zenélt a dédestapolcsányi Serényi Kastélyban is.

Apuka életének utolsó szakaszában visszatért a templomi szolgálathoz egy-egy nagyobb egyházi ünnep vagy esküvő alkalmával. Édesanyám elmondása szerint kisebb érzelmi traumát váltott ki a gyülekezetben, mikor több évtizedes megszakítás után apám keze alatt újból megszólalt az orgona, és énekelt szépen zengő bariton hangján. Férfiak és asszonyok sírtak csendesen a padok között.

Neki a szakmája volt a hobbija. A legfontosabb területet számára azonban a karvezetés jelentette.

Az évek folyamán sokféle összetételű kórus működött a keze alatt: férfikar, leánykar, vegyeskar, népdalkör, pávakör.

A ’70-es évek pávaköri időszakának legreprezentatívabb előadásai a felnőttek és gyerekek együtténeklésén alapuló programok voltak, hangszeres kísérettel és hangszeres betétszámokkal.

A családok a gyerekeikkel, rokonok és barátok együtt muzsikáltak nagylétszámú produkciókban, csodaszép fellépő ruhákban, melyeket édesanyám tervezett (A Népművészet Mestere kitüntető címmel is büszkélkedett).

„Gesamtkunstwerk” – összművészeti alkotás a színpadon! Szép látvány és jó hangzás stílusos egyvelege.

Az évek során a népdalköri és a pávaköri csoportok produkcióit rendre kiváló minősítéssel illették a szakemberek. Szerepeltek a járási és megyei népdalkörös rendezvényeken, de az együttessel eljutottak Budapestre, Pécsre… stb. is. Magyar Imre édesapámról írott könyvében részletesen olvashatunk, láthatunk fotókat ezekről a szereplésekről. Nekem is nagy élményt jelentett ily módon felidézni a múltat.

Kiemelem még, hogy a rádiós „Népdalkörök Pódiuma” felvételei még ma is meghallgathatók. Átüt rajtuk az autentikus, ízes, helyi énekstílus, melynek lenyűgöző hatása, ősereje van.

Megemlítem még a ’77-es „Röpülj Páva” tv-felvételét, „Tüzet viszek” címmel, melyben egy lakodalmat mutattak be Dédestapolcsány, Domaháza, Tardona pávaköreivel, melyhez a zenei kíséretet a nekézsenyi citerazenekar szolgáltatta.

A fennemlített műsorok és szereplések kapcsán újságcikkek, riportműsorok jelentek meg az együttesek életéről, újabb terveiről, sikereiről, – apám mindig nagy örömmel beszélt szeretett zenei gyermekeiről.

Életének utolsó éveiben kizárólag csak pávaköröket vezetett Nekézsenyben, Lénárddarócon, Csernelyben. 1993-ban tette le a lantot véglegesen. Töretlen lelkesedése és hite a helyi dalok előadásának fontosságában és terjesztésében végig megmaradt.

Vallotta, hogy a népdalokban a magyar ember érzelem és gondolatvilága hamisítatlan formában mutatkozik meg. Szenvedélyesen gyűjtötte közvetlen környezete és a szomszédos falvak még fellelhető népdalkincsét. Gazdag gyűjteménye a Zenetudományi Intézet Népzenei Kutatócsoportja neves tagja, Dr. Tari Lujza, szerkesztésében hamarosan megjelenik. Már nagyon várjuk ezt a számunkra oly becses és értékes munkát!

Végezetül szeretném megosztani Kodály Zoltán ideillő gondolatát, melyet így fogalmaz meg „A magyar népdal művészi jelentősége” (1929) című írásában:

„A magyar népdal (tehát) nem pusztán a mai falusi élet visszhangja… hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át befolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye a bölcsőtől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a nyelvvel egyidős.”

Apám sokszor hangoztatta, hogy elődeink népdalkincsét megtartani nemcsak gyűjteményekben lejegyzett formában kell, hanem úgy lehet igazán magunkévá tenni, ha azt aktívan, kifejezően, többször elénekeljük, előadjuk, újra és újra megszólaltatva megoszthatjuk másokkal a bennük foglalt érzelmi és gondolati tartalmat és magát az esztétikai szépséget. Így életre kel a beléjük zárt csodás fény, melynek titkát megfejthetjük és továbbadhatjuk utódainknak is!

Mi is szeretnénk ezt a nemes lángot életben tartani! Ezzel édesapám hagyatéka és zenei törekvései is tovább élnek majd generációkon keresztül. Mindez a Nekézsenyi Hagyományőrző Pávakör és a falu önkormányzata jóvoltából és támogatásával megvalósulhat és újabb virágzó zenei korszakot hozhat létre a falu életében. Ügyünk jó kezekben van, ők mindent megtesznek, hogy becses zenei értékeink közkinccsé váljanak!

Köszönet érte!

Igó Lenke, az Eötvös Lorand Tudományegyetem Zenei Tanszékének nyugalmazott karvezetés tanára”

A program végeztével a Nekézsenyi Hagyományőrző Pávakör és Citerazenekar műsora következett, felelevenítve néhány régi népdalt.

Végezetül a jelenlévők megtekintették a Hagyományok Házában az Igó István Emléktermet és a múzeum gyűjteményeit.

Legvégül pedig vendégül látták a jelenlévőket, s a programot baráti beszélgetés zárta.

Fotók, szöveg: Bánfalvi Lászlóné

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.