Az olvasás gyönyörűsége, avagy A paplanos rekamié
A bejegyzés címének első felét Hegedűs Gézától – író, újságíró, költő, színházi szakíró, kritikus, egyetemi tanár, szóval polihisztor- kölcsönöztem. Egyik könyve a rádióban elhangzott beszélgetéseit tartalmazza, könyvekről, irodalomról, költészetről. Vele együtt vallom: „… ifjúkorom hajnali éveitől kezdve szenvedélyes olvasó vagyok; ugyanúgy nem tudom elképzelni napjaimat könyv nélkül, mint étel-ital nélkül.”
Számomra az olvasás szépségéről, öröméről az egyik legszebben Balogh Béni, nekézsenyi születésű író írt a Szivárvány a Sajó felett című önéletrajzi regényének A paplanos rekamié című fejezetében.
„Balogh Béni, a Bükk szerelmese előző sikeres önéletrajzi ihletésű kötetének, a Vadócok a Bükkben önállóan is élvezhető folytatása a Szivárvány a Sajó felett. A század elejének Sajószentpétere elevenedik meg a könyv lapjain. A regény hőse a tizenhárom éves kiskamasz ebben a kedves városkában folytatja tanulmányait. A nagyközség, az iskola, a tanárok, a pajtások színes eleven rajza mellett egy hamvasan szép szerelmi történettel gazdagabb az olvasó, mire a könyv végére ér.”- olvasható az ismert könyves portálon. (https://moly.hu/konyvek/balogh-beni-szivarvany-a-sajo-felett)
___________________________________________________________________________________________
A paplanos rekamié– részlet –
Amikor felriadtam, hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. A paplant régen ledobtam magamról és fázni kezdtem.
Egy teljesen ismeretlen szobában, egy rekamién feküdtem; a két lefüggönyözött ablakon bepásztázott a hold ezüst fénye. Először furcsa álomnak véltem az egészet, de aztán az asztalon sötétlő nagy virágváza ráébresztett a valóságra: az új helyemen, a kvártélyomon vagyok.
Hallgatóztam. A szomszédos kisszobában semmi nesz.
-Hát nem jöttek haza a háziak?… Hát itt hagytak egyedül? – töprengtem félálomban.
Majd az elmúlt nap eseményei jutottak eszembe. Az évnyitó a tágas iskolaudvaron. Bevonulás az osztályokba. Barátkozás a fiúkkal, lányokkal… Majd az istentisztelet a régi, vastag falú református templomban.
Bánfalvy Ákos rajza
Kiosontam a kiskonyhába, de a villanyt nem mertem felgyújtani, hátha fölébrednek rá… No, meg egyébként sem voltam hozzászokva a villanyhoz. Mi, otthon, legföljebb gyufát, gyertyát gyújtottunk éjjel. ( Szülőfalumban, Nekézsenyben, ekkor még javában petróleumlámpával világítottak.)
A szomszédos kisszobán – azt hittem, itt alszanak a háziak – lábujjhegyen, szinte lopva surrantam át. Az egyetlen ágyat ugyan – már amennyire láthattam – bontatlannak véltem.
-Tehát mégis… hát mégis egyedül hagytak! – villant át agyamon a gondolat, és reszketve feküdtem a puha rekamiéra, majd a paplanba csavarództam.
De nem jött álom a szememre.
Elhagyatottságomban régi haramiatörténetek jutottak eszembe. Ilyeneket sokat hallottam szülőfalumban. A magányos kocsmai vendéget megfojtották, s pokrócba csavarva elásták a trágyadomb alá. Vagy: zsákot dobtak a fejére, mikor aludt. És így tovább…
Borzongott a hátam, kivert a verejték.
„No, kellett nekem polgáristának lennem! – gondoltam elkeseredetten. – Otthagyni az én kedves falumat, édes otthonomat… Hogy egyedül maradjak, és rablók, haramiák öljenek meg!”
Nem ismertem magamra! Otthon sose féltem! Itt meg?…reszketés közben eszembe jutott, hogy az éjjeliszekrényen kislámpa van.
-Ha olvasni akarsz este, ezt meggyújthatod – igazított el Vilike néni, a fiatal tanítónő, a szállásadóm lánya.
Óvatosan tapogatózni kezdtem, és csakugyan megtaláltam a kislámpa kapcsolóját. Felkattintottam. Haloványzöld, kellemes fény öntötte el a rekamié környékét.
Nagyon jólesett. Kezdett elmúlni a félelmem. Felkeltem, meggyújtottam a régi, de még mindig szép csillárt.
A szoba most már nappali fényben úszott. A dióbarna, nagy bútorok kérdőn néztek rám.
-No, mit bámultok? – feleltem nekik. – Én vagyok a bennkosztos diák.
Ettől jókedvem támadt, és tüzetesen végignéztem mindent.
Egyszer csak ráakadtam a könyvszekrényekre.
-Mennyi Jókai! Mennyi Gárdonyi! – kiáltottam fel örömmel, és a hosszú, fehér hálóingben egy öblös karosszékbe telepedtem. Aztán mohón, gyors egymásutánban olvastam bele a különböző könyvekbe.
-De hisz ez valóságos kincsesbánya! –ugrottam föl, majd egy-egy könyvvel a kezemben körültáncoltam a szobát.
Már nyoma sem volt bennem a félelemnek.
Bálint bátyám gyűjtötte ugyan a könyveket, de ilyen sokat csak a falumbeli református papnál láttam.
És ekkor ráakadtam Az én falum című Gárdonyi-kötetre.
„No, ez kell nekem! – gondoltam. – Legalább gondolatban otthon, a falumban lehetek.”
Megnyugodva, mi több, boldogan feküdtem vissza a rekamiéra, és olvastam, olvastam hajnalig. Eközben nyomott el az álom. A nagyvillany, no meg a kicsi is égett… Egész éjjel…”
(1987-es kiadás, 7-10 l.)
__________________________________________________________________________________________
A könyv néhány fejezete itt olvasható:
A történet kis olvasója, Balogh Béni aztán később íróként, pedagógusként mindent megtett azért, hogy a gyermekeket elvezesse a könyvek mesés birodalmába.
Bánfalvi Lászlóné