„A tanár néni szeme mindig mosolyog…”
Emlékezés
Győriné Bánfalvi Sarolta 1955-2021
Búcsúztatón voltunk ma Cegléden.
Sógornőmtől, férjem húgától, Győriné Bánfalvi Sarolta pedagógustól, magyar-orosz szakos tanártól, napközis nevelőtől köszöntünk el szűk családi körben, úgy, ahogy ő kérte, s aki 2021. augusztus 19-én, 66. születésnapja után két nappal gyors lefolyású, súlyos betegség következtében elhunyt a ceglédi kórházban.
A címben szereplő megállapítás a tavalyi évben hangzott el, amikor a járvány közepén az utcán maszkban, boldogan üdvözölte egy hajdani tanítványa. Ő megkérdezte, hogy miként ismertél fel így, maszkban? A válasz így hangzott: a szeméről, mert a tanár néni szeme mindig mosolyog…
A kedves történetet Sárika-Saci tanárnő-ki-ki hogy hívta- férje mesélte, aki mindent megtett gyógyulása érdekében és végigkísérte az utolsó, legnehezebb útján is.
A családnak, a nekézsenyieknek, nekem Sárika volt, aki halála előtt egy nappal azt hajtogatta, haza akarok menni, mert ez nem az én otthonom. Ezt annak ellenére mondta, hogy 30 éve Cegléden élt. Az otthon számára Nekézsenyt jelentette….
Nekézsenyben született 1955. augusztus 17-én. Már két testvére, a nővére Kati és a bátyja Laci várták, hogy megérkezzen a kistestvér, akinek az otthoni megszületésére jól emlékeznek. Most mind a kettejüknek el kellett köszönniük a legfiatalabb testvértől, akit oly sokat dédelgettek….
A család az apai Bánfalvi és az anyai Dédesi ágon is nekézsenyi eredetű.
A felmenők, a szülők élete tipikus Bükki Hegyháti sors, a fölművelés mellett, később helyet kapott az ipari munka is, amíg otthon az édesanyák ellátták családjukat a sokszor nehéz körülmények között.
Egy dologban a szülők mindketten hajthatatlanok voltak: mindent elkövettek azért, hogy amellett, hogy gyermekeiknek mindent megadtak, s biztosították a szép, boldog gyermekkort, szerették volna, ha tanult ember válik belőlük.
A nekézsenyi általános iskola befejezése után- melyről nem gondolta, hogy egyszer itt fog tanítani- az ózdi József Attila Gimnáziumban tanult tovább, ahol 1973-ban érettségizett.
Már ekkor érlelődött benne a gondolat, hogy további útja az életben a tanítás lehet. Először egy évig Borsodbótán dolgozott még képesítés nélküli nevelőként, majd 1974-től 1981-ig szülőfaluja általános iskolájában tanított.
Közben levelező tagozaton elvégezte az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola magyar-orosz szakát.
A nekézsenyi iskolában nemcsak szaktantárgyait tanította, hanem osztályfőnök is volt és úttörő csapatvezetőnek is megválasztották.
Megbecsültségét jelzi – s ez szüleit büszkeséggel töltötte el -, hogy 1980-ban a Sáta-Nekézseny Községi Közös Tanács tagjává választották.
A valamikori nekézsenyi Általános Iskola ma a falu helyismereti-helytörténeti gyűjteményeinek ad otthont. A folyosókon az iskolai tablógyűjtemény sok darabja őrzi Győriné Sárika tanárnő fényképét.
Tavaly osztálytalálkozóra hívták Nekézsenybe, ahová – mint mindig-szívesen jött és örömmel találkozott volt tanítványaival.
1980-ban férjhez ment, katonafeleség lett, s természetes volt számára, hogy követi férjét az egymás utáni újabb-és újabb állomáshelyekre. Férje áthelyezései, gyakori távollétei nem okoztak problémát számára, szó nélkül vállalta a nehézségeket és igyekezett alkalmazkodni az új körülményekhez.
1981-től Verpelét, majd Kiskőrös, aztán Jászberény, végül 1992-től Cegléd következett –és azok iskolái-, ahol már több évtizedet töltött a család, mely két fiúgyermekkel gazdagodott.
Szerette a pedagógushivatást, vallotta a költő szavaival: „Jó szóval oktasd, játszani is engedd…” Génjeibe szinte bele volt kódolva a tenni akaró segítőkészség. Erről sokat mesélhetnének azok a tanítványok, akiknek csak egy szavába került, hogy korrepetálja őket –akár otthonában is-, a számukra nehézséget okozó tantárgyakból.
Egészsége 2015-ben roppant meg. 2019-ben állapota tovább romlott, melynek következményeként rokkantsági nyugállományba kényszerült.
Élete nagy öröme volt két unokája születése, kiknek a fejlődését boldogan követte. 2020-ban munkája elismeréseként megkapta a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet.
Ez év januárjában újabb komolyabb betegség következett, melyet az orvostudomány több szenvedéssel teli hónapon át sem ismert fel. A felismerés későn következett be, már nem volt segítség, nem volt remény a gyógyulásra és egy élet véget ért.
Ma elköszöntünk tőle és azt ígértük, nem felejtjük, nemcsak magunk, hanem azok nevében sem, akik ismerték, becsülték és szerették.
Végül Reményik Sándor versével búcsúztunk.
Végrendelet
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.
Bánfalvi Lászlóné