Óvoda, óvoda, ki a csoda jár oda?

Óvoda, óvoda, ki a csoda jár oda?

Gyermeknap előtt…

Óvoda, óvoda, ki a csoda jár oda?

Most éppen a hosszú kényszerszünet után jelenleg 11 kisgyermek jár a május 25-től  újra megnyitott nekézsenyi Napraforgó Óvodába, ahol a veszélyhelyzet előtti megszokott munkarend szerint folyik a munka.

A szülők dönthetnek úgy is, hogy még nem viszik közösségbe a  gyermeküket. Ebben az esetben egy kérelem benyújtása után, gyermekük vezetői engedéllyel továbbra is otthon maradhat.

A szülők tájékoztatást kaptak a betartandó higiéniai szabályokról, a kézfertőtlenítő használatáról, az intézmény dolgozói pedig az előírt szabályok betartásával, biztonságban várják és fogadják a gyermekeket.

Ignécziné Medve Anett óvodavezetővel váltva néhány szót, felidézzük, hogy március  17 –től rendelte el a település polgármester asszonya az intézmény működésésének korlátozását, eleget téve a koronavírus okozta veszélyhelyzet által előírt jogszabályi kötelezettségeknek. Ettől a naptól az óvoda ügyeletet tartott, várva  azoknak a dolgozó szülőknek a gyerekeit, akik nem tudták megoldani gyermekük otthoni elhelyezését.

Nagytakarítást és teljes fertőtlenítést végeztek az intézményben, valamint belső  átrendezési  és szakmai feladataikat végezték.  Miután a szülők továbbra is igényelhették gyermekük számára az ebédet, annak a kiszállításában, az ehhez kapcsolódó feladatokban az óvodai dolgozók is részt vettek.

Az óvónők az internetes szülői csoportba rendszeresen, (online digitális formában) ütemtervnek megfelelően küldték a feladatokat, verseket, meséket, dalos játékokat az óvodás gyermekek számára és ezúton is  köszönik a szülők közreműködő segítségét az otthoni foglalkozások megvalósításában.

Az ügyeletes nyitva tartás ideje alatt először egy, majd két gyermek vette igénybe az óvodai gyermekfelügyeletet. Jól érezték magukat, de nagyon várták már, hogy újra jöjjenek a többiek is. Most a gyerekek örülnek, hogy újra együtt lehetnek, sokuknak már nagyon hiányzott  a közös játék, a barátok.

Sajnos a megszokott és várt ünnepségek a járványhelyzet miatt elmaradtak, nem lehetett Anyák napi ünnepség és szűk körben tervezik a vidám Gyermeknapi programot is.

Reméljük, az időjárás is kedvez majd a szabadtéri foglalkozásoknak, hiszen  az óvodai játszótér várja a gyerekeket.

Az új óvoda pedig közben gyors ütemben épül…

Tájékoztató az óvodai nyitással kapcsolatosan:  http://www.nekezsenykozseg.hu/2020/05/26/tajekoztato-az-ovodai-nyitassal-kapcsolatosan/?fbclid=IwAR0jFa7jP3iNFQwivH4FrHUeROOASFzOdU4nbGtSirfchBzDIDSjZecxKSY

Kép, szöveg:Bánfalvi Lászlóné

Volt egyszer egy szabóműhely…

Volt egyszer egy szabóműhely…

Volt egyszer egy szabóműhely…

Nekézsenyben 2015 szeptemberében, a Faluköszöntő napon nyitottuk meg a Hagyományok Házát különféle falutörténeti kiállításokkal és bemutatókkal. A múzeum anyaga azóta folyamatosan bővült, újabb gyűjteményegységeket tártunk a látogatók elé.

Ilyen volt két évvel ezelőtt a Mesterségek asztala elnevezésű programunk is, melyben többek között a szabó mesterségnek kívántunk emléket állítani, az előző évben elhunyt Magyar Barnabás szabómester alakjának, műhelyének a felidézésével.

Az önálló iparosmesterek között a falu emlékezete megőrizte több szabómester alakját is az elmúlt évszázadban, így a II. világháborút megelőző időszakból Rigó Lajosét, az idősebb Magyar Barnabásét.

A jól képzett mestereknél számos fiatal tanulta ki a szakmát, így például a század második felében Magyar Dezső szabómester oktatta a szakma fortélyaira Szaniszló Istvánt, majd Szabó Bélát.

Ifj.Magyar Barnabás szinte beleszületett a mesterségbe, hiszen édesapja ismert szabómester volt nemcsak a faluban, hanem a környéken is.

Idősebb Magyar Barnabás (1911-1995) sok mindent átélt a múlt században, hosszú katonáskodást, több évig tartó orosz hadifogságot, de az 1960-as években rokonsága révén több hónapot tölthetett az Amerikai Egyesült Államokban is.

Fia, ifjabb Magyar Barnabás 1934-ben született Nekézsenyben. Édesapja példáját követve ő is szabómesternek tanult, képezte magát. Dolgozott az ózdi szabó szövetkezetben is, később önálló iparos lett. A sors megengedte az apának és a fiának, hogy együtt munkálkodjanak abban a szabóműhelyben, melyben szinte az utolsó pillanatig dolgozott. Életének 82 esztendeje alatt megélte mesterségének nehéz évtizedeit. Sokan ismerték nemcsak a faluban, hanem a Bükki Hegyháton is, az ózdiak az ózdi piacról emlékeznek rá, melynek rendszeresen kitelepült árusa volt.

Halála után a családi porta új gazdára lelt és a sokak által ismert szabóműhely is felszámolásra került. A műhely berendezési tárgyaiból, a szabómesterség eszközeiből, családi fényképekből a család jóvoltából a Hagyományok Házában fel tudjuk idézni egy hajdani szabóműhely képét. Köszönet érte.

Ebben nagy segítség Bánfalvi László 2015-ben készült fotósorozata, mely a még meglévő szabóműhelyt és a már idős, betegeskedő szabómestert mutatja be.

Szolgáljanak ezek a képek tisztelgésül egy letűnt kor, egy szép mesterség és annak egy művelője előtt.

Elsőként néhány családi fotót láthatnak, majd a 2015-ben, a szabóműhelyben készült képek következnek, végül a Hagyományok Házában lévő kis kiállítás anyaga következik.

Köszönöm  az anyag öszeállításához nyújtott segítséget Varga Emese Katalin ny. református lelkipásztornak és Ottenberger Balázs református lelkipásztornak. Képek: Bánfalvi László, Tóth Jánosné, Győri János és Magyar Imre.

Bánfalvi Lászlóné

Egy fényképről rendelt festmény és egy sokáig kiadatlan írás…

Egy fényképről rendelt festmény és egy sokáig kiadatlan írás…

Anyák napja tiszteletére

Egy fényképről rendelt festmény és egy sokáig kiadatlan írás…

Balogh Béni író, Nekézseny szülötte életrajzából tudjuk, hogy csak 1946 októberében térhetett haza a szovjet hadifogságból.

Lánya, Dévényiné Balogh Gyöngyi így emlékezik: „Közel 2 méteresen, 48 kg-osan tért haza a szovjet fogságból. Hónapokig gyógyult, úgy, hogy édesanyja egyszerre csak kevés ételt adott neki. Már halálhírét költötték, a szülei egy vándor festőtől rendeltek egy festményt emléknek, egy régi (18-éves korban készült) fénykép alapján.”(A festményt ma Balogh Gyöngyi őrzi.)

Hazatérésének megható történetét írta meg Balogh Béni a Te vagy, fiam? című írásában, mely első ízben a róla készült monográfiában látott napvilágot.

TE VAGY, FIAM?

Amikor vége lett a kegyetlen második világháborúnak, mi, fiatal katonák hazafelé indultunk… Sajnos, hittünk a csalóka ígéreteknek, az álnok „szkora domoj”-nak; szóval a korai hazajutásnak.

De nagyot csalódtunk!

A hazatérés helyett — legnagyobb bánatunkra — szovjet hadifogságba estünk. Piszkos lágerek, nehéz munka, hitvány élelem várt bennünket a messzi, végtelen orosz síkságon…

Ha nehezen is, de teltek a keserves napok, a csontigható, könyörtelen telek… és persze a nehéz évek.

Nekem is kijutott belőle közel két esztendő!

A nehéz munkától, a rettenetes hidegtől, a kevés élelemtől annyira legyengültem, hogy súlyos beteg lettem. (Szóval: „disztrófia III.-as lettem.) Így a remény, hogy élve — valaha is — hazakerülök, egyre messzebb távolodott tőlem… Sokszor felsóhajtottam: Teremtőisten, ugyan meglátom-e még valaha az édesanyámat, a szülőföldemet, a magyar hazámat?

(Különösen édesanyám hiányzott nekem… A legkisebb fia voltam, mindennel elhalmozott szegény, amivel csak tudott… És mindent, de mindent megbeszélhettem vele.)

Kint, a kegyetlen fogolytáborban is gyakran eszembe jutott a szavajárása: „Mindenki elhagyhat, de az Isten soha”! És ilyenkor vékony, csengő hangján eldúdolta a kálvinista zsoltárt:

  • „Erős várunk, nékünk az Isten”

Bizony a keserves napokban gyakran gondoltam erre, és magam is el-eldúdolgattam e szép református éneket.

Hittem, reménykedtem, de a szabadulás csak nem akart bekövetkezni! Már szinte Feladtam minden reményt, amikor Kupjanszkba, egy erősítő lágerkórházba kerültem… Itt találkoztam egy fogoly magyar orvossal, Nyitrai Palival; akit százszor is áldjon meg az Isten! (Egyébként a Dunántúlon, Jánosházán született.)

Ez a derék doktor azon munkálkodott, hogy minél több beteg, magyar hadifogoly hazakerüljön. (Míg ő maga — a hírek szerint — jóval később szabadult.) Szóval Pali barátunk segítségével én is bekerültem a hazajövő transzportba. (Csoportba.)

Nagyon-nagyon gyenge voltam, s az egész utat — az ócska vagonban — szinte félálomban tettem meg.

De szívemben már egyre jobban lobogott a reménység lángja: hamarosan hazakerülök és három év után, végre megláthatom fehér arcú, kedves édesanyámat. Több napi — heti? — zötykölődés után megérkeztünk Debrecenbe.

A boldog reménység már annyira megerősített, hogy nem kellett a hordágy, a magam lábán mentem ki az állomásra, hogy fölszálljak a füzesabonyi vonatra.

Bizony ugyancsak furcsa öltözékem volt! Füles, orosz sapka, (ami a zsírtól fénylett), magyar katonazubbony, orosz katonanadrág, német katonaköpeny… És fatalpú egész cipő. (Ha kőre léptem vele, úgy kopogott, mint az egri kofák papucsa.)

Ám de sebaj! Hazafelé vitt a vonat…

Október végi késő délután volt, amikor megérkeztem a nekézseny–sátai vasútállomásra.

Hamarosan több falumbélit pillantottam meg, de bizony azok csak nézték ezt a furcsa, csontig soványodott, szerencsétlen alakot… Senki sem ismert fel.

Megmondtam ki vagyok! Hirtelen nagy csődület támadt körülöttem. (Minden hazatérő szenzációnak számított.)

  • Teremtő atyaisten! Hát ez nem lehet igaz! Hiszen már neked meggyött a halálhíred! — kiáltott fel egy középkorú asszonyka. (Sajnos, a nevére már nem emlékszem.) — No, szegény Ilka néni (így hívták édesanyámat a leánynevén), ha megtudja, örömében meghasad a szíve!
  • És ekkor szúrt belém a félelmetes gondolat: édesanyámnak valóban gyenge a szíve, és a hirtelen nagy hírt talán ki sem bírja.
  • Valaki, valaki —nyögtem az asszonyoknak. — Óvatosan adja tudtára… Én úgyis csak lassan tudok menni… S mire hazaérek, megnyugszik szegény.
  • Majd én gondoskodom róla — lépett mellém ekkor egy hosszú, magos termetű, feketekabátos úriember.

Keresztury József, falum református papja volt. (Ő tanított hittanra, őnála konfirmáltam, ő adta az első Úrvacsorát.)

Némán, könnyekkel küszködve ölelkeztünk össze.

  • Hát téged is hazasegített az Isten — szólott halkan, amikor kibontakoztunk az ölelésből.
  • Erős várunk nékünk az Isten… Ő adja a szabadulást… Ezzel engedett el édesanyám.
  • Igazad van, öcsém — amíg legyalogoltuk a három kilométert — elbeszélte milyen szörnyűségeket élt át a falu népe. (Nemcsak a harcokat, hanem a szovjet megszállók garázdálkodásait is el kellett tűrnie a lakosságnak.)
  • De a fontos, hogy hazajöttél — mondotta többek között a barna arcú, magas tiszteletes. — ne félj, szóltam az asszonyoknak, óvatosan beszéljenek édesanyáddal.
  • Köszönöm, nagytiszteletű uram — feleltem hálásan.

Aztán a falu közepén — már szinte koromsötétben — a Nagyhíd előtt elköszönt tőlem Keresztury tiszteletes, hogy a paróchiára siessen.

Lassan áthaladtam a Csernely-patak fölötti fahídon, aminek a karfájára jövőnyári legényként oly sokat fölültem.

Noha sötét volt, de jól ismertem az utat az alvégesi házunk felé…

Alig mentem azonban vagy három-négy háznyi távolságot, amikor egy középtermetnél magosabb, feketeruhás asszonyt láttam az úton felém közeledni.

Megtorpantam.

  • Csak nem ő? — szúrt belém a felismerő gondolat.

És ekkor halk, remegő hang hallatszott a sötétben:

  • Te vagy, fiam?
  • I-i-igen — dadogtam… és a meglepetéstől a földbegyökerezett a lábam.

De ő jött!… Ő jött türelmetlenül felém és hamarosan, két gyönge karjával szorosan átölelt… Sokáig némán, hulló könnyek közepette öleltük egymást…

Egy boldog édesanya… és a messzi földről hazatért fia.

______________________________________

Forrás: Bánfalvi Lászlóné – Hideg Ágnes: Balogh Béni(1922-2000) Nekézseny szülötte, a magyar rege-és mondavilág írója. Kiad. Nekézseny Község Önkormányzata, Nekézseny, 2017. 28., és 67-68. l. A fotó ugyanebből a kiadványból való.

Bánfalvi Lászlóné

 

 

A szimbólumok ereje

A szimbólumok ereje

A szimbólumok ereje

-Tózsa-Bánfalvi Gábor fotói-

Bizonyára észlelte a honlapunkat, hivatalos facebook oldalunkat követő olvasó, hogy honlapunk fejlécének jellege az idén megváltozott és új szolgáltatást is indítottunk: a nekézsenyi naptáras háttérképek havonta közreadott sorát.

Webmesterünk, Tózsa-Bánfalvi Gábor jóvoltából ebben (is) arculatot váltottunk, aki egy-egy hónaphoz, évszakhoz, vagy akár évfordulóhoz olyan fotókat készít és ad közre, melyek erős jelzésértékükkel hívják fel magukra a figyelmet.

Manapság  rengeteg feltöltött képpel találkozunk nap mint nap az interneten,  egyre többen örökítik meg a körülöttük lévő  világ csodáit.

Tózsa-Bánfalvi Gábor különleges képein egy-egy finom jelzés utal arra, hogy milyen alkalmat szimbolizál: egy kipattanni készülő rügy a tavasz hírnöke, az óvodások kis nemzeti színű zászlócskája  március idusának szimbóluma.

Némely képe kettős jelentéstartalommal bír: a legfrissebb, néhány órája feltöltött májusi háttérkép naptáron látható gólyamadár alakja nemcsak a tavaszt idézi, de a szülőföldhöz való ragaszkodás jelképe is, amellett, hogy a néphagyományban az anyasághoz is köthető.

Mindezt pedig egyrészt a háttérben felsejlő nekézsenyi képek teszik még erőteljesebbé, az Emlékmű, a református templom, az épülő óvoda, a sportpálya, néhol pedig egy-egy rövid szöveges idézet ad még nagyobb hangsúlyt a mondanivalónak.

Gábor a saját kedvtelésére régóta készített fotók mellett- indult már képével az Együtt Nekézsenyért Egyesület fotópályázatán is-, a falu számára fontos eseményekre évek óta plakátokat, meghívókat, ünnepekre köszöntő lapokat tervez. Saját bevallása szerint számára a legkedvesebbek, amolyan „gyöngyszemek” a kifejező gömbpanoráma fotók, melyek legalább 50 kis fotóból állnak össze teljes egésszé.

Nézzük meg együtt a naptáras háttérképeket, válogassunk honlapunk fejlécének időszaki képeiből, a gömbpanoráma fotókból.

Jó így együtt látni a képeket, várva az újabbakat, további jó munkát kívánunk.

A májusi képes háttérnaptár letölthető:

A naptár három méretben letölthető innen.

 

Bánfalvi Lászlóné

 

Májusköszöntő

Májusköszöntő

„No, te kinek állítasz májfát?”

Májusköszöntő

-Részlet Balogh Béni: Vadócok a Bükkben című önéletrajzi regényéből-

„… Lassan, óvatosan mendegéltem a sötét hegyoldalon. Nem tévedtem el, hiszen ismertem minden bokrot. Amikor pedig, jó hosszú út után a Márványoslápába értem, hát szépségesen kisütött a hold! Ezüstös, szinte nappali fényesség támadt mindenütt.

Bezzeg nem féltem már, halkan fütyörészni kezdtem.

A Bíkerdő elején, egy szunnyadó virágos tisztáson kifújtam magam, s közben erősen vizsgáltam a fákat, melyik is lenne jó közülük májfának.

Isten tudja, meddig kínlódtam volna ott, vizsgálva-keresve az alkalmatos jelöltet, amikor az egyik vén vadkörte tőszomszédságában felfedeztem egy kicsiny vadgesztenyét. Nem volt ugyan magas, de tetőtől talpig virágba borulva pompázott.

Nagyot dobbant a szívem.

– Te vagy az én kis fám!- ujjongtam föl lelkendezve, s több fejszecsapással  kivágtam a virágzó vadcseresznyét.

-Hát sikerült!- suttogtam magam elé, s én voltam a kerek világ legboldogabb embere.

Hajnalodott már, mikor Irénkéék kapuja elé értem. Óvatosan leemeltem vállamról a drága terhet, és körülnéztem.

Nagyon meglepett, amit ott láttam!

Négy-öt sudár magas, zöldellő májusfa derékben ketté volt fűrészelve, s a korona összetaposottan pihent a porban. Ám egy jegenyefa még hetykén állott! Nyilván ez volt az utolsó, a többieket elcsúfították az odaérkező új májfavivők.

Nagyon-nagyon szégyelltem magam, pedig nem is én tettem… Zsigára sem gyanakodtam, hiszen nem is szándékozott ide fát hozni, meg aztán nem is jött velem.

Hát ilyen a vetélkedés meg az irigység!- gondoltam. S lám, nekem is ilyenek forogtak a fejemben!

Ezért aztán az álló fát bizony ott hagytam én, hadd zöldelljen, hadd susogjon a hajnali szélben! Mellette még megfért az enyém is, úgyis kisebb. És a virágzó vadcseresznyét óvatosan odaállítottam a kapubálványhoz, majd lapos kötéllel ugyancsak odaerősítettem.

A zöld jegenyefa, meg a virágba borult vadcseresznye aztán valóban megérte május elsejét. A felnőttek, s a gyerekek nézték, figyelték, találgatták: ugyan ki vihette ezt a virágzó fácskát?

Ám én mélyen hallgattam, s talán még a mai napig sem tud róla az, akinek vittem. Így volt ez jól, mert annak a kislánynak sose mondtam, hogy kedvelem, hogy szeretem …  Akkor talán még ki is nevetett volna érte.”

 

Szöveg: Balogh Béni: Vadócok a Bükkben. Bp., Móra, 1984. A húsvét és a májfák. 247-248. l.

Kép: Nyertes gyermekrajz – Májusfa állítás- Múzeumok Őszi Fesztiválja, pályázat, 2018

 

Bánfalvi Lászlóné

„Engem a hitem tart meg…” Beszélgetés az alapító Csorba Ilonával

„Engem a hitem tart meg…” Beszélgetés az alapító Csorba Ilonával

A minap megemlékeztünk a két évvel ezelőtt elhunyt Csorba Ilona színművésznőről. Most, Négyessy Richárd jóvoltából –köszönjük-, az Arcanum Adatbázis segítségével, egy eddig nem ismert reprezentatív interjúból még jobban megismerhetjük a művésznő életútját, munkásságát, sok új információt tudhatunk meg belőle. Ajánlom figyelmükbe a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2001/4. számában megjelent cikket, mely a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 20 évéről (1981-2001) szóló emlékezés része volt.

Bánfalvi Lászlóné

 

A Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2001/4. számát Csorba Ilona színművésznőről készült portré rovatunk alatt is elolvashatják.

PORTRÉ | Csorba Ilona

A mályinkai lelkipásztor lánya- egy elfeledett írónő

A mályinkai lelkipásztor lánya- egy elfeledett írónő

A mályinkai lelkipásztor lánya- egy elfeledett írónő, Újlaky Vilma

Örömmel adok hírt róla, hogy új munkával jelentkezett Hideg Ágnes, a miskolci Herman Ottó Múzeum szakkönyvtárának ny. vezetője. A számos kiadványt, bibliográfiát jegyző könyvtáros szakember, helyismereti kutató munkáiban mindig is nagy hangsúlyt fektetett Miskolc és a megye kevéssé ismert alkotóinak bemutatására. Szerzőtársam volt a Balogh Béni életéről és munkásságáról szóló kötet megírásában, tavaly pedig a Szirma kastélyáról írt könyve látott napvilágot.

Új munkája is kötődik szűkebb hazánkhoz, nevezetesen a Bükk északi lábánál fekvő Mályinkához, egy új adalékot adva a település történetéhez.

A 19. és 20. század fordulóját megelőző években sok változás történt a nőket érintő ügyekben. Ekkor vált lehetővé munkavállalásuk, egyetemekre jelentkezhettek, választójogot kaptak, megjelentek a művészi és értelmiségi pályákon és az irodalomban is. Ebben az időben működött Kaffka Margit, Reichard Piroska, Lányi Sarolta, Ritóók Emma és még jó néhány női író. Ekkor élt a mályinkai születésű, de Miskolcon működő írónő, Újlaky Vilma is.

Újlaky Vilma arcképe a Csokor antológiából. Miskolc, 1926. 172. o.

A református papcsaládban nevelkedett fiatal nő verseit, elbeszéléseit a helyi újságok már 1880-tól kezdve rendszeresen közölték. Később, a századforduló után, több önálló kötete is megjelent. Nevét ma már kevesen ismerik, ezért olvashatjuk érdeklődéssel Hideg Ágnes Újlaky Vilma életéről és írói munkásságáról szóló kis kiadványát.

                                                  Önálló köteteiből

A szerző bemutatja az eddig fellelt adatok alapján életét, felsorolja megjelent köteteit és a különböző újságokban, folyóiratokban publikált műveit. A szöveggyűjteményben az írónő elbeszéléseiből és verseiből olvashatunk egy rövid válogatást. A kiadvány megjelentetésének célja az volt, hogy Újlaky Vilma munkássága megmaradjon a helyi irodalmi emlékezetben, mint korának egyik érdekes színfoltja.

Ajánlom figyelmükbe Újlaky Vilma egyik szép versét.  

Magányban

(Miskolcz 1880. 57. sz. 1. o.)

Sűrű erdő magányában
Egyedűl andalgok;
Reád én édes kedvesem,
Te reád gondolok.

Te messze vagy, távol tőlem,
Gondolsz-e rám néha?
Fölgyúl-e olykor lelkedben
Szerelmünk világa?

Megjelen-e előtted is,
Miként álomlátás,
Sötét éjnek sugáraként,
Boldog viszontlátás?

S im, szellő kél a fák között;
Figyelve hallgatom;
Szívem heves dobogását
Halkan elnémítom.

Azt suttogja a lágy szellő,
Azt a fák levele;
Nem lesz már az én szívemnek
Soha kikelete.

Újlaky Vilma

Gratulálok a szerzőnek új kiadványához és további sikeres alkotómunkát kívánok.

[Hideg Ágnes: Források Újlaky Vilma életrajzához és írói munkásságához. Miskolc, Magánkiadás, 2020. 43 o.]

A  kötetet az érdeklődők megvásárolhatják Miskolcon a színház melletti antikváriumban (Miskolc, Déryné u. 2.).

Bánfalvi Lászlóné

 

Járvány idején …

Járvány idején …

Járvány idején…

Nekézsenyi adalékok az 1831-32. évi kolerajárványhoz

A mostani koronavírus járvány okozta nehéz  időkben  az előzmények között legtöbbet talán a spanyolnátháról hallani, de úgy tartják, a modern járványügy a XIX. század rettegett kolerajárványával kezdődik. Az ország egész területén pusztított az Ázsiából indult és viharos gyorsasággal terjedő 1831-32. évi kolerajárvány, mely betegség a században még többször visszatért.

A téma hosszas, érdekes kutatómunkát igényel a Bükki Hegyhát, s Nekézseny történetével kapcsolatban is.

Most csak három adalékot említek, mely Nekézsenyhez kötődik.

1.

A járvány ideje alatt, a közel félmillió megbetegedés több mint fele, 250 ezer eset végződött halállal, ami az akkori lakosság közel fél százaléka.  A szigorú hatósági intézkedések, ­mivel a kórokozót és a védekezést csak az 1880-as években fedezték fel, ­nem tudták megakadályozni a járvány országos elterjedését. Így az intézkedések nemcsak hiábavalóak voltak, hanem károsak is. A legnagyobb mezei munkák idején a jobbágyok nem járhattak ki a földekre. Hatósági kordonokkal leállították a közlekedést, a kereskedelem megbénult. A kor elégtelen közegészségügyi viszonyai, a higiéniai hiányosságok, különösen a szegény emberek körében, a babonás félelem az ismeretlen nyavalyától, elkeseredést szültek az egyszerű emberekben. Ezt csak fokozta a hatóságok által a betegség ellen gyógyhatásúnak tartott bizmut por túladagolása folytán fellépő sok mérgezéses haláleset, melyek nyomán még az orvosokat is gyanúsnak tartották. Amikor pedig úgy próbálták fertőtleníteni a kutakat, hogy nem tájékoztatták a falvakban az embereket, elterjedt a vélekedés, hogy az urak ki akarják irtani őket.
E vélekedések nyomán, 1831 július utolsó napjaiban robbant ki a hamar elfojtott jobbágyfelkelés Északkelet-Magyarország öt vármegyéjében, elsősorban Zemplénben, Szepes és Sáros vármegyében, de kisebb megmozdulások Borsodban is voltak.

Erre a momentumra utal – illetve a tényre, miszerint Nekézsenyben és környékén nem volt semmiféle megmozdulás-, az akkori politikai biztos feljegyzése, melyet a vármegyének küldött.

 „Tekintetes Állandó Deputatio!

     Alázatossan egyszer ’s  mind hivatalosan jelentem, hogy a’  szakaszomban lévő betegekrül, ’ s jobban lettekrül, úgy szinte a’ meg holtakrul is a’ tekintetes alispány úrnak e folyó hólnap 4-én a’ tabellát alázatosan  meg küldtem …

     Azon bal vélekedések a’ szakaszomban lévő helyiségeimben is uralkodnak, hogy a’ kutak meg mérgesítve legyenek,- és azért hal a köznép: kivévén Csokva hellysége, a mely a tekintetes egri káptalan által meg adott orvossággal továbbá is magokat orvosoltatni kívánnyák. Azon igen örvendettek a’ hellységeimben lévő népek, hogy az orvos ennek utána a’ mérges orvossággal őket meg nem ejtheti, mivel a Tekintetes Deputatio által felmentődtek az orvosnak további orvosoltatásátul. A mi’ a’ köz bátorságra való csendességet illeti, semmi ollyan mozgás, a’ mi az ellen indulóan látczana, nem tapasztaltatik.

     Melly alázatos ’s hivatalos jelentéseim mellett alázatos tisztelettel maradván, Nekézsenyben , augusztus 15-én, 1831. Janoviczky Ferencz politikai biztos (Sáta, Uppony, Nekézseny, Bóta, Csokva és Omány helységek felügyelője). – A Chorelaris Deputatio iratai, 1154/1831. sz.-

( A Borsod-Abaúj-Zemplén  Megyei Levéltárban található forrásanyag:  Borsod Vármegye kolera ügyében kiküldött Állandó Bizottságának iratai (Choleralis acták) 1831. IV. 504.)

2.

Az egyházi anyakönyveket a lelkipásztorok vezették. 1837 és 1876 között Kerekes István volt a falu református  lelkipásztora. A Nekézsenyi Református Egyházközség ide vonatkozó Anyakönyvében  –  A meg holtak ’s el temettettek  – csak 1831 szeptemberében ( 3-28. között) van jelölve a kolera, mint a halál oka, semmikor máskor. A bejegyzések szerint, ebben a hónapban tizenhatan haltak meg a nyavalyában, mely kiugróan magas szám, ha azt vesszük, hogy átlagban a faluban évente 12-15-en haltak meg. Az anyakönyv jelöli a temetés módját is, mely minden esetben így van beírva: Énekszóval. A „kolerás” halottak énekszóval és nem prédikációval való eltemetése érdekes. Az énekszós temetés abban az időben (is) a szegénysorban élőknek jutott, de valószínű, hogy ebben az esetben a nyavalyától való félelem, a temetés minél gyorsabb lebonyolítása is közrejátszott ennek a módnak a választásakor.

3.

Nem a kolerajárványhoz, hanem egy másik, rettegett járványos betegséghez, a pestishez kötődik a mai nekézsenyi temető megnyitása.

Egyházi forrásból tudjuk, hogy a temetőt 1877 szeptemberében nyitották meg. Az első, ide temetett halott Gömöri István földműves volt, aki az akkori rettegett betegségben, pestisben hunyt el.

(Csak zárójelben jegyzem meg: vajon hol volt a régi temető? Ez a téma is megér egy írást, majd legközelebb.)

A téma feltárására vonatkozó kutatómunka elkezdődött.

Források:

  1. Nagy KárolyTóth Péter | Seresné dr. Szegőfi Anna:  Régi históriák. Ózd és környéke múltjának írott forrásai. Ózd, Ózdi Népművelési Intézmények, 1984. 111. l. / Ózdi Honismereti Közlemények 4. /
  2. A Nekézsenyi Református Egyházközség Anyakönyvei ( 1796-1868 Vegyes anyakönyvezés: Keresztelés; Esketés ; Temetés) Az Egyházközség archívuma

Köszönöm Ottenberger Balázs nekézsenyi református lelkipásztor segítségét.

  1. Bánfalvi László: Évszázadok a Bükki Hegyháton. Fejezetek Nekézseny történetéből 1415-2015. Nekézseny, 2015. 81. l.

Kép: Faragott fejfák a nekézsenyi temetőben (Bükk útikalauz. Bp. 1977, Sport)

Kép: Egyházi bejegyzés Ottenberger Balázs

Bánfalvi Lászlóné

 

 

A Költészet Napja előtt- Szeleczky Zita versfüzetéről

A Költészet Napja előtt- Szeleczky Zita versfüzetéről

Április 11.-e, József Attila születésnapja a magyar vers ünnepe.

Kevés olyan rajongó szerelmese volt a magyar költők műveinek, mint Szeleczky Zita, aki egész életében a magyar vers elhivatott őrzője és tolmácsolója volt.

A művésznő hosszú emigrációs évtizedeiben elvitte a szép verseket szerte a nagyvilágban élő honfitársainak. Nagy sikerű előadóestjei a magyar haza kedves, fájó emlékeit idézték fel hallgatói lelkében.

 

 

„Neked szól ez a pár sor… Neked, aki pályám első percétől kezdve a szívedbe zártál és aki otthon s az emigrációban egyaránt szereteted és megbecsülésed annyi megható jelével halmozták és halmozol el… Olyan kimondhatatlan boldoggá tettél és én olyan tehetetlennek érzem magam ennyi felém áradó szeretettel, elismeréssel szemben! … Szeretném neked valahogyan megköszönni, szeretnék valami szépet, soha el nem múlót adni mindezért cserébe, hogy lásd, én is ugyanúgy szeretlek, fájón, jobban, mint valaha, — örökre! … Mit adhatnék neked? Szegény és kifosztott vagyok,… bujdosó magyarok bujdosó igrice… Egyetlen kincsem, egész életem a magyar szó, a magyar vers, a magyar dal… Nekem nagy kincs s veled is meg akarom osztani. Fogadd el tőlem. Hozom neked híven őrizve, ápolva és becézve, — tengereken, világrészeken át hordom az örök magyar gondolatot, fájdalmat, hitet, reményt és biztatást úgy: ahogy az költőink lelkéből kiszakadt és ajkukon verssé, dallá formálódott…”

Szeleczky Zita írta e gondolatokat egyik verslemeze elé. …

Az „Üzennek a csillagok…” : a magyar költészet ragyogó csillagai című estjén,  Ady Endre, Mécs László, Reményik Sándor és  Szabó Lőrinc gyönyörű verseit tolmácsolta közönségének.  Ezzel a címmel meg is jelentette az 1965. május 1-én Los Angelesben megtartott előadóestjének anyagából 40 vers szöveganyagát. A kiadvány hasonmás kiadását a Szeleczky Zita Alapítvány 2016-ban újra elkészíttette.

A 26 oldalas kis kiadványt így ajánlotta olvasóinak:

„Előadásaim után sokszor fordultak hozzám honfitársaim azzal a kéréssel, hogy az esten hallott verseket szeretnék emlékként megőrizni. Ennek az estének anyagából tehát összeállítottam egy kis csokrot,- s ebben a kis füzetben szeretném most átnyújtani. Költészetünk e fényes,  ragyogó csillagainak üzenete, tanítása jusson el az arra lelkileg szomjúhozókhoz s szerezzen nekik olyan nagy és tiszta lelki örömet, mint amilyet nekem szerzett, míg kiválogattam, betanultam s előadtam e szép költeményeket!

Hollywood, 1965. május 1-én.”

Szeleczky Zita”

1997-ben, a hazatérése előtti évben interjút adott Filip Gabriellának, az Észak-Magyarország  című napilap újságírójának, akinek kazettáit is  mutatja: „…A magyar költészet gyöngyszemei (alcím: A magyar hazafias líra remekei), Magyar Rozika Amerikában (Szellemes humoros magánjelenet a Kalocsáról Amerikába szakadt talpraesett okos magyar falusi lány élményeiről, szép magyar nótákkal), Édesanyám lelkem (Színes csokor a magyar édesanyákhoz), Kis testvéreim, magyar gyermekek (Gyerekdalok, versek, magyar legendák), A láthatatlan lobogó (Wass Albert, az Amerikában éló, erdélyi származású nagy magyar költő és író legszebb verseiből és novelláiból)… És így tovább: versek, dalok, hangfelvételek …”

 A kiadvány, valamint Szeleczky Zita verslemezei, verskazettái a nekézsenyi Szeleczky Zita Emlékházban láthatóak és hallhatóak. Legendásan szép versmondására hivatottak emlékezni az Együtt Nekézsenyért Egyesület által rendezett szavalóversenyek is.

                            

Forrás: Bánfalvi Lászlóné: Szeleczky Zita nekézsenyi emlékezete. Nekézseny, 2019 /Nekézsenyi füzetek 1./ Képek: Szeleczky Zita Emlékház, Nekézseny

Bánfalvi Lászlóné

Életműdíjat kapott Igó Lenke

Életműdíjat kapott Igó Lenke

„…legyen a zene mindenkié”-Kodály Zoltán-

Életműdíjat kapott Igó Lenke

A Parlando, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének zenepedagógiai folyóirata, melynek évente hatszor megjelenő számaiban a művészetelmélettől, a zenei tehetséggondozáson át, a művészetpedagógián keresztül, a nagy zeneszerzőkre való emlékezésekig, a zenei élet számos más területeiről is olvashatunk írásokat.

A folyóirat idei második, márciusi számában- többek között- a Kodály 53 rovatban, az 53 éve, 1967. március 6-án elhunyt Kodály Zoltánra, a múlt század egyik legnagyobb magyar zeneszerzőjére, népdalkutatóra és zenepedagógusra emlékezik.

Itt olvashatjuk az Igó Lenke életműdíja című exluzív riportot, melyből megtudhatjuk, hogy Igó Lenke karnagy, zenetanár, a világhírű Kodály módszer egyik kiváló „nagykövete” a nagyvilágban, 2020 márciusában az OAKE (Organization of American Kodály Educators) Életműdíját kapta meg.

Az  OAKE (Az amerikai „Kodály-tanárok” szervezete) olyan intézmény, amely az egész USA területét lefedi. A „Lifetime Achievement Award” Életműdíjat  olyan kiváló személyiségek kapják meg, akik sokat tettek a Kodály módszeren nyugvó zenei nevelés magas szintre emeléséért, a zenei örökség megőrzéséért, a magyar szakemberek közül például az utóbbi években Kodályné Péczely Sarolta.

Igó Lenke négy évtizedes kiváló szakmai tevékenységét ismeri el ez a rangos díj, melyre joggal lehet büszke, nemcsak maga a díjazott, hanem szülőfaluja, Nekézseny is. Büszkék lennének rá a szülei is, kiknek emlékét őrzi a falu, édesapjáról tavaly megjelent könyvvel, Emlékszoba avatásával. A mag, amit édesapja, Igó István a népzenei kultúrában évtizedekkel ezelőtt elvetett, ma is élőn virágzik a Bükki Hegyháton.

A riportból sok mindent megtudhatunk Igó Lenkéről, kötődéséről a szülőfalujához, szakmai pályafutásáról, a világhírű Magyar Rádió Gyermekkórusa karnagyaként végzett munkájáról, s arról is, hogy miként vélekedik a zenei nevelés fontosságáról.

Gratulálunk a díjhoz, további szakmai sikereket, jó erőt, egészséget kívánunk.

Reményeink szerint, ebben az esztendőben édesapjához, Igó Istvánhoz kötődő jeles események alkalmával találkozhatunk, amikor gratulációinkat személyesen is átadhatjuk.

Az Igó Lenkét bemutató írás itt olvasható:

http://www.parlando.hu/2020/2020-2/Igo_Lenke.pdf?fbclid=IwAR3Iyr11q511mdcXNhR2ZMqkdsywQLRMp3xZ4eE5GGlz-_Titk0SqCuSjns

Induló információ és kép: “Nekézsenyből elszármazottak és persze a mostani lakosok oldala” facebook oldal (2020.IV.5.)

Bánfalvi Lászlóné