OLVASÓINK ÍRTÁK  Táborozás Szegeden a Tisza partján

OLVASÓINK ÍRTÁK Táborozás Szegeden a Tisza partján

1986-ban történt, hogy szinte az akkori egész tanári kar /5 fő/ plusz 2 férj és 22 tanuló vett részt a nyári táborozáson Szegeden, a Tisza partján levő Úttörő Vízitelepen. Szép központi épület, nagy és főleg nagyon meleg sárga sátrak, mellettünk a Tisza- minden adva volt egy jó táborozáshoz. Megérkeztünk, elhelyezkedtünk és este mindenki rendben lefeküdt.

A meglepetés reggel jött. Álmos gyerekfejek bukkantak elő a sátrakból és szinte valamennyien piros pöttyösen! Mintha egy piros festékkel teli ventilátor működött volna éjjel a sátrakban! Talán csak 1-2 gyereken és a felnőtteken volt kevesebb. Főleg az arcuk, nyakuk, karjuk volt tele kiütéssel. Megijedtünk. Találgattuk az okokat: fertőzött víz, ágynemű, ételmérgezés? Hiszen mindenkinél azonos volt a tünet. Senkinek nem fájt semmije, csak vakaróztunk.

Rabb tanár úr és én nyakunkba vettük a várost, hogy kerítsünk egy orvost, aki kijön a táborba. Nem akartunk bevonulni egy rendelőbe sem, mert mi van, ha ez mégis egy járvány?! Végül találtunk egy doktornőt, aki a rendelése után kijött hozzánk és mindenkit megnézett. Semmi kórosat nem talált, csak a kiütéseket és a viszketést. Hosszas tanakodás, kérdezősködés, telefonálgatás után kiderült, hogy az előző napokban végeztek szúnyogirtást ezen a partszakaszon. Mi valószínűleg erre lettünk allergiásak. Nosza, újabb út a gyógyszertárba pár üveg rázókeverékért. A piros pöttyök hamarosan fehérre változtak. Estére úgy néztünk ki, mint egy harci festékkel bevont indián csapat. Mivel a keveréket még 1-2 napig használni kellett, így utaztunk be a város központjába is. Megnéztek bennünket, de annyi baj legyen! Már mi is nevettünk az egészen.

Ekkor voltak Szegeden az Ifjúsági Napok. Minden sarkon volt valamilyen rendezvény, esemény, rengeteg látnivaló egy falusi kis iskolásnak. Élveztük a színes zenélő szökőkutak látványát, a szegedi emberek kedvességét, segítőkészségét. Csodálkoztunk az őzős beszédükön. Egy alkalommal a vendéglőben, ahová étkezni jártunk, a legkisebb tanulónknak elfelejtették kivinni az ételt. Amikor a pincérnek jeleztük, a következőt mondta:
– Nohát, nohát, máris hozom! Ögyél te gyerök, mert nem nősz mög!
Azóta bizony megnőtt, de ha rá gondolok, mindig eszembe jut ez a szegedi mondás.

A táborozásról készült két fotótabló rövid írásos visszatekintéssel, még több képpel megtekinthető Nekézsenyben, a Hagyományok Háza / volt iskola épülete / iskolatörténeti kiállításán, sok egyéb emlékkel együtt.

Itt találják: http://www.nekezsenykozseg.hu/nekezsenyrol/hagyomanyok-haza/en-iskolam-koszonom-most-neked/

Szabó Józsefné Ági

a Nekézsenyi Általános Iskola volt igazgatója

Képek: Szabó Józsefné, Bánfalvi Lászlóné

OLVASÓINK ÍRTÁK | Kulturális emlékek a ’60-as évekből községünkben

OLVASÓINK ÍRTÁK | Kulturális emlékek a ’60-as évekből községünkben

Nagyon szép emlékeket szeretnék megosztani azokkal, akik talán még nem is éltek, vagy elfelejtették a régi dolgokat. Én 1957-től jártam itt iskolába és nagy örömömre, szinte mindenben benne voltam, részt vettem, mert szerettem sokakkal együtt a közösségi életet.
A mi korosztályunkban, hatalmas iskolai élet volt. Gyönyörű emlékekre emlékezhetünk, mert az iskolában olyan tanári gárda tanított bennünket a közösségi életre, mint Igó István iskola- igazgató, Megyesi Bertalanné úttörőcsapat vezető alsó tagozatos tanítónő. Ők voltak azok, akik a gyerekeket a zenére, zene szeretetére és a művészeti dolgok szeretetére tanították. Mindenkiben megtalálták azt, mire lehet nyitott a művészetek, a közösségi munka terén. Szakkörök formájában, bábszakkör, színjátszó szakkör és az énekkar, sok-sok szép élményt, fellépéseket rakhattunk a tarsolyunkba. Minden ünnepre voltak fellépések, színdarabok, bábszínházi fellépések és a lényeg az énekkar, amivel sok-sok helyen jártunk, mert kiváló felkészítéssel szuperek voltunk. Még most is emlékszem azokra a szép dalokra, amit előadtunk az iskolai énekkarban is.
Így a hatalmas közösségi szellem és a művészetek szeretete sokunkat sokáig kísért a fiatalabb korunkon keresztül, még a mostani időkig is.
Amikor kikerültünk az általános iskolai padból, sokfelé szóródtunk, ki iskolába a közelbe Ózdra, vagy kicsit távolabb, de sokan voltunk, akik hamar munkába álltunk. Főleg mi lányok a csemetébe, később a vasútnál dolgoztunk. Mellette a közösségi élet folytatódott a KISZ-ben. A társadalmi munka megszokott volt és mindig találtunk valamit, amivel összejöhettünk és szépíthettük a kis falunkat. Csemeteültetés, vagy éppen parkosítás, vagy csak a közös TV nézés, mert még akkor csak a KISZ teremben volt, közös tánctanulás, tanítás. Meszeltük, festettük kis birodalmunkat és mindig szépen kitakarítva vettük birtokunkba.
A fiatalok szórakozási lehetőségét különböző programokkal színesítettük. Minden ünnepre bált szervezett az éppen aktuális szervezet, versengtünk, hogy kié legyen a legnagyobb bevételt hozó bál szervezése. Abban az időben működött Nőtanács, Sport egyesület, meg a KISZ szervezet és a szervezés ezek között oszlott meg. A legnagyobb bevételt a búcsúi bál hozott, mert akkor nagyon sokan voltak vidékiek is. Általában az a sportegyesületé volt, mert nekik kellett a legtöbb pénz a működésükhöz, a nagyon jól működő futballcsapatnak, a női és férfi kézilabda csapatnak, akiknek a meccsein mindig sokan szurkoltunk. Nagy esemény volt mindig egy futball, vagy kézilabda meccs!
Abban az időben én lettem a művészeti vezetője a „kultúrháznak” a mozi teremnek, Igó István igazgató úr vezetése mellett, mivel én voltam az, aki szavaló versenyekre jártam és énekversenyekre. Nagyon szerettem és szeretem máig a művészeti dolgokat. Eleinte csak kisebb jeleneteket, kabaré jeleneteket raktunk össze egy nagyon ütős gárdával. Sajnáljuk, hogy nem maradtak fenn fotók abból az időből! Az első kabaré összeállításra emlékszem, ill. pár emlékezetes dologra belőle. Magyar Valika segített, amikor a Rómeó és Julia végső jelenetét próbáltuk, ő színésznőnek készült. Csorba Ica is sokszor bejött a próbáinkra, hogy egy két tanáccsal segítsen. Magyar Ida nagyon szép hangjával magyar nótákat énekelt, Molnár Klári cigánydalokat adott elő, nekem a slágerek jöttek be jobban, hisz a tardonai zenekarral énekeltem a hadosztály Ki mit tud?- on is, bár a Nyílik a rózsa budapesti selejtezőjén is ott voltam. Az egyik kabaré összeállításban Dédesi Jóskával énekeltünk egy operett részletet, a Szenes legényt. Igazgató úr tanította be nekünk, mert voltak benne azért kemény hangok is.
Egy pár évig minden húsvétra és karácsonyra különböző kabarékat és színdarabokat raktunk össze. Játszottuk Goldoni : Két úr szolgáját, Dosztojevszkij: Két férfi az ágy alatt, Kis Bécsi kávéház címmel egy nagyon szép darabot, sajnos már az írójára nem emlékszem.(Hedda Zinner: Egy kis bécsi kávéház, a szerk.) Fantasztikus szereplő gárda alakult ki, akikkel jó volt együtt dolgozni. Nem szeretnék kihagyni senkit, de azért felsorolnám a szereplőgárda tagjait, akikre emlékszem (elég rég volt már, 50 éve). Bolykó Miklós, Rigó Miklós, Molnár István, Váradi László, Nagy Piri, Molnár Klári, Bolykó Rózsi, Dédesi Jóska, Bánfalvi László.
Nagyon sokat segített a tanácsaival Zudla Pali bácsi az amatőr színjátszó csoportok patrónusa. Az ő tanácsára és ajánlására, kaptuk meg a Miskolci színház ruhatárából a ruhákat, a Két úr szolgája című darabhoz.
Sokszor hívtak bennünket a környező falvakba szerepelni, nagyon szívesen játszottunk nekik is. Nagyon szép idők voltak ezek, de aztán férjhez mentem Tardonára és én nem tudtam tovább csinálni, pedig egy nagyon szép színdarab volt kinézve már. Abban az évben sokan voltunk, akik férjhez mentek, megnősültek, így nem emlékszem, hogy folytatódott volna ez a jó kis kulturális élet a fiatalokkal. Az iskolások még sokáig szerepeltek ünnepségeken és a bálok is mindig megvoltak. Később pedig megalakultak a felnőttek között a férfikórus, majd a Pávakör, ami ismét felélénkítette a felnőttek kulturális életét. Abban az időben a Pávakör munkájában is részt vettem, ameddig tönkre nem tettem a torkomat.
Volt még egy próbálkozásom, hogy közelebb hozzam a színházat a faluhoz. Buszos színházlátogatásokat szerveztem, ami ugyancsak ment egy pár évig, de aztán nehezen ment már a szervezés, három községből nem jött össze egy buszra való, kevesen akartak színházba járni, annyinak meg nem érte meg a busz költsége.
Nagyon örülök, hogy ismét részt vehetek a falu közösségének alakításában, a Hagyományőrző Pávakörben, az Együtt Nekézsenyért Egyesületben, vagy amiben a szervező képességemet, tudásomat a falu szolgálatába állíthatom.

Fekete Józsefné Kazai Irénke

/Képek: Nekézsenyi Általános Iskola Archívuma; Rigó Miklós; Fekete Józsefné/

OLVASÓINK ÍRTÁK | Nekézsenyi telek

OLVASÓINK ÍRTÁK | Nekézsenyi telek

Abban az időben – az ezerkilencszázhetvenes években – a gyerekeknek játszótér volt az egész falu és az egész határ. A gyerekcsapatok birtokba vették nemcsak a falu utcáit, hanem a környező réteket, erdőket, mezőket, szántóföldeket. Így volt ez télen-nyáron és a falu minden részén.

Télen sokszor beborította a hó a nekézsenyi domboldalakat, amit mi már alig vártunk a sáros ősz után.

Ha szerencsénk volt, már estefelé elindult a hószállingózás. Kellett ennél több a patócsiki gyerekeknek? Irány az utca lejtője, ami a kocsmánál van. A hetvenes években nem volt nagy forgalom ezen az úton, ami zavart volna minket, sőt nagy segítség volt, ha egy autó végigment a friss havon. Villanyfényes hóesésben sinkóztuk ki az utat és próbáltunk minél hosszabb pályát csinálni. A lejtőn lefelé nagy élmény volt siklani, métereket csúszni lefelé!

Ha csak reggelre ébredtünk havas tájra, akkor az iskolába menet mindenképpen be kellett havazni valahogy a lányokat, mert az első hó szépít – így mondták.

De az iskola után már kezelhetetlen volt a gyereksereg – mindenki szedte elő a szánkáját és irány a szokásos szánkázó hely. Minden falurésznek megvolt a kitapasztalt szánkapályája, ahol a jó talaj és a kellő lejtő a rendelékezésre állt. Persze itt a hegyoldalakon, domboldalakon nem volt probléma ilyet találni, de azért valahogy mégis úgy alakult, hogy a délutáni rövidebb szánkázásra mi a közeli Éger-oldalba mentünk vagy a Mogyorós-oldalba. Mindig volt olyan darab föld, amit nem szántottak fel ősszel és így alkalmas volt szánkázásra. Aztán a közelsége is számított, hiszen a mulatság sötétedésig tartott, és innen mindenki gyorsan, ügyesen haza tudott jutni. Jóformán csak átszaladt a réten és már otthon is volt.

Persze a hétvége az más volt! Ilyenkor, aztán ha jó hó volt lehetett menni távolabbra, hiszen idő is volt hozzá. Valamilyen vállalkozó szellemű csapat mindig akadt, aki kicsapta a pályát, és ha már a vidám gyerekzsivaj hallatszott valahonnan a hegyoldalból, akkor menni kellett otthonról.

Ilyenkor jöhetett a Csipkés tető, az Ortás-lápa, de ha elég hideg volt és már olvadt a hó, akkor az Eperjes még ezeknél is jobb volt. Innen csak az Éliás Zsoltiék kertjén kellett lecsúszni és már haza is ért az ember. Azért szerencsénk is volt, hogy a falu egy völgyrendszerben fekszik, így hazafelé csak lecsúszni kellett, kivéve, ha messzebbre mentünk, mondjuk a Garannára vagy a Sóderbányához.

Az első napon a rozsdás szánkatalp fényesre lett csiszolva bármilyen is volt. Mert hát akkoriban leginkább nem a boltban vásárolt szánkák voltak, hanem mindenkinek készítette valaki hozzáértő. Szögvas, laposvas, gömbacél, minden jó volt, csak két deszkát rá lehessen tenni. Volt, amelyik jobban sikerült és gyors volt, a másik könnyebben kezelhető, jól lehetett farolni, kanyarodni vele. Volt olyan is, aminek az volt az előnye, hogy nagy volt és sokan rá tudtak ülni egyszerre.

Persze ha az idő úgy fordult, hogy nem volt megfelelő hó, de hideg volt akkor jött a jég. Olyan is előfordult, hogy a szánkapálya lett jeges – esetleg kis segítséggel – de a réten ilyenkor már befagytak vizesebb helyek és lehetett sinkózni, korcsolyázni rajtuk. Hát a felület minősége nem volt valami egyenletes, de csúszott és ez volt a lényeg. Ha lehetett, akkor a Kormos Imréék kéziszivattyújával locsoltuk fel még előző este a „pályát”, hogy nagyobb legyen és simább. Ez úgy történt, hogy léket vágtunk valamelyik közeli mocsolyán és onnan szivattyúztuk ki a vizet felváltva, kézi erővel.

Ha a jégen már két csapatra való gyerek is összegyűlt, akkor elkezdődhetett a hoki- meccs. A felkészültebbek már hozták magukkal a hoki botot, amit már előtte vágtak valami mogyoró vagy sombokorról. De akinél nem volt ilyen, mert nem ide készült, annak sem volt nagy gondja. Levágott egy használható ágat az ott lévő fűzfáról és már ütöttük is a konzervdobozt.

Ehhez jött még a Csernely patak hosszú és sima jégfelülete, amin ha kellően hideg volt, majdnem az egész falun át lehetett suhanni: a Kovács-hídtól a Balázs-hídig. Ezt aztán ki is próbálta minden gyerek, de még iskolába menet is. Sőt, itt még a szöges bottal hajtott szánka is sporteszköz lett, mert hosszú utat lehetett menni vele.

De hát a nagyobbak vagy az elszántabbak elfoglaltsága mégiscsak a síelés volt. Elszántság kellett hozzá, mert ki kellett töretni a pályát és hát felvonó se volt sehol, így jobbára a sílécet vállra vetve kellett megmászni az oldalt. Persze először a kitaposásnál oldalazva, vagy hóekében kellett felmenni a tetőig, főleg ha gazosabb volt a hely. Nem voltak nagy igények: egy –két vakondtúrás, hangyaboly, csipkebokor, vadszilva nem jelentett gondot. Volt olyan is, amikor a kukoricaszárak között csúsztunk, de volt olyan is, amikor az erdőben.

A sílécekről is elmondható – mint a szánkákról – mindenki olyannal csúszott, amilyen volt neki. Házilag készített, örökölt régi katonai léc vagy a boltban vásárolt már acél-éllel ellátott sí. Nekem szerencsém volt, mert hetedik osztályos koromban kaptam egy gyári lécet szüleimtől. Igaz, hozzám képest meglehetősen méretes darab volt a 210 cm-es hosszúságával, de nagy dolognak számított. Az orra is be volt vasalva, végig a lécen acél kantni és rugós sí kötés.  Ez a gyári kötés kezdetleges volt a maiakhoz képest, de már jól rögzített és könnyen oldható is volt, nem úgy, mint házi gyártmányokon lévő szíjdarab. Ekkora léccel persze inkább siklani lehetett vagy ugrani nagyokat az ugrajtón, de kanyarodni elég nehéz volt vele. Sőt majdnem lehetetlen, mivel senki sem tanított bennünket, így mindenre nekünk kellett rájönni. Hát ennek megfelelő volt a sí-tudásunk: rövid léc – jó kanyarodás és nehezebb siklás, a hosszú léc- könnyű, biztos siklás, de nehéz kanyarodás. Ehhez adódott még a házilag barkácsolt lécek gyengébb minősége, rosszabb kialakítása.

Persze, ha jó porhó esett, akkor nem fogta vissza a csapatot semmilyen probléma. Lelkesen tapostuk ki a pályát, építettük az ugrajtót és töltöttük el jóformán az egész napot az Ortás-lápában, az Eperjesen, vagy a Malomároknál.

 Akkoriban nem lett volna nehéz oldalakat írnunk a téli élményeinkről, de hát minek írtuk volna le, hiszen mindenki ott volt és mindenki végigélte. Készült néhány kezdetleges, amatőr fénykép is, remélem, néhányan emlékeznek még ezekre az élményekre és felismerik magukat a képeken.

Magyar Imre

OLVASÓINK ÍRTÁK – Nekézsenyi emlékek

OLVASÓINK ÍRTÁK – Nekézsenyi emlékek

Kedves Olvasóink!

Új rovatot indítunk honlapunkon Olvasóink írták-Nekézsenyi emlékek címmel.

Várjuk mindazok jelentkezését, akik szívesen megosztanák másokkal emlékeiket, élményeiket a faluról, annak lakóiról, jelentős eseményekről. Szívesen fogadunk írásokat arról, hogy ki-ki hogyan élte meg a faluban gyermekkorát, ifjú éveit. Örülnénk, ha visszaemlékeznének nekézsenyi meghatározó egyéniségekre, azokra, akik jó példával szolgáltak Önöknek. Várjuk a Nekézsenyből elszármazottak jelentkezését és szívesen olvasnánk az ország-világ bármely pontján élő falubeliekről is. Nemcsak írásos anyagokat, hanem képeket, vagy akár hanganyagokat is szívesen fogadunk. Mindezzel mintegy együtt írhatjuk tovább falunk történetét, azzal a céllal, hogy ne menjen feledésbe régi életünk.

Írásaikat az erre készített űrlapon várjuk – lásd lejjebb – Anyagaikat hagyományos papír alapon is elküldhetik a kiadó címére (Nekézseny Községi Önkormányzat, 3646 Nekézseny, Kossuth Lajos utca 1.), vállaljuk annak elektronikus közlésre való alkalmassá tételét. Kérjük, ebben az esetben a rovat címét tüntessék fel.

A számunkra elküldött írásokat, egyéb anyagokat a megjelentetés érdekében, terjedelmi korlátokat is figyelembe véve, szerkesztjük, természetesen a tartalom csorbítása nélkül. A megjelenésre garancia nincs, a beküldés ténye nem jelenti az anyag honlapon való automatikus megjelenését.


Első lépésként -mielőtt tovább lépne- kérjük, egyesével töltse fel fényképeit, videó vagy hang anyagait:

1.) Számítógépünkről betallózva válasszuk ki a feltölteni kívánt fájlt (Fájl kiválasztása)
2.) Kattintsunk a “Fájl feltöltése” gombra
Támogatott formátumok: jpg, jpeg, png, gif, mp3, avi (Kérjük, ügyeljen a fájlnév megadásánál arra, hogy csak ékezet nélküli betűket, számokat és kötőjelet (-) használjon)

Feltölthető fájl nagysága: 100 Mb (amennyiben ettől nagyobb terjedelmű fájlt szeretne feltölteni, kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot)





 


Amennyiben sikerült felölteni média elemeit oldalunkra, hamarosan megkezdjük azoknak feldolgozását. Most pedig néhány személyes adat megadása után, kérjük írja meg nekünk emlékeit:

A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező



 


Elsőként Magyar Imre írását és beküldött képeit közöljük Nekézsenyi telek címmel. Köszönjük jelentkezését!