Kincses nekézsenyi szeptemberek emléke

Kincses nekézsenyi szeptemberek emléke

Kincses nekézsenyi szeptemberek emléke

Az elmúlt öt esztendő során módomban volt résztvenni a település közösségi életében. Most nem a Nekézsenyről szóló könyveink jutnak eszembe – pedig volt belőlük néhány, elfoglalva helyüket a könyvtárak polcain -, hanem azok a szép rendezvények, melyek mind maradandó nyomot hagytak nemcsak a mai faluképen, hanem bízom benne, az itt élők lelkében is.

Mint amikor beérik ősszel az egész éves munka gyümölcse, úgy sorjáztak évről évre többnyire szeptemberben a falu múltját feltáró, közreadó- és megőrző események, programok. Sokszor leírtam már, hogy közben szinte időutazásban volt részünk. Legmesszebbre vissza a múltba 1415-ig jutottunk, de emlékeztünk az 500 évvel ezelőtti reformációra éppúgy, mint a református templom 200 évvel ezelőtti építésére.

Új és felújított épületek, létrehozott intézmények, emlékmű, emléktáblák maradnak az utódokra, akik majd –reméljük-, tovább írják a mai falu történetét.

Egy kis szeptemberi ünnepsoroló az elmúlt évekből

*2015. szeptember 19.

Otthon a Bükki Hegyháton Nekézseny 600 éves 1415-2015

A Faluköszöntő Napon Emlékművet avattunk; átadtuk falumúzeumunkat, a Hagyományok Házát;s  Igó István elsőként megkapta a Nekézsenyért díjat és megjelent falunk monográfiája.

*2016. szeptember 24.

A Nekézsenyi Református Egyház Emléknapja

A Hálaadó Napon megemlékeztünk a református templom alapkő letételének 200., az egyházközség önállóvá válásának 230. évfordulójáról, melyek emlékére emléktáblát avattunk a templom falán. Sor került az új parókia épületének átadására és megjelent egyháztörténeti kiadványunk is.

*2017. szeptember 16.

Hálaadó gyülekezeti nap a reformáció 500 évének áldásaiért

Az ünnepi programban elültették a reformáció fáját a templomkertben, színházi előadás volt a templomban, bibliakiállítás volt az egy hónap múlva, októberben Balogh Béni író nevét felvett Közösségi Házban, de nem maradhatott el új könyv megjelenése sem, ezúttal a Bükki Hegyhátról.

*2019. szeptember 28.

Helyi Önkormányzatok Napja 2019,

melynek keretében átadták a felújított Nekézsenyi Önkormányzati Hivatalt, s ezúttal néprajzi tanulmányok láttak napvilágot.

*2020. szeptember 6.

Emlékező délután Igó István születésének 100. évfordulóján

A napokban a Nekézsenyben több évtizedet eltöltő pedagógus, igazgató, karnagy emlékére emléktábla avatására került sor a Hagyományok Háza főbejárata előtt.

S ezek csak kincses szeptembereink, velünk van elmúlt éveink minden hónapjának gazdagsága…

Jó visszaemlékezni rá…

Bánfalvi Lászlóné

 

Igó István születésének 100. évfordulóján

Igó István születésének 100. évfordulóján

Igó István születésének 100. évfordulóján

Ma délután a nekézsenyi Hagyományok Házában emlékező ünnepi délutánt tartottak Igó István (1920-1996) pedagógus, igazgató, karnagy születésének 100. évfordulója tiszteletére.

A program hálaadó istentisztelettel kezdődött a református templomban, melyen Ottenberger Balázs lelkipásztor hirdetett igét.

Ezután az ünneplőket a Hagyományok Háza elé várták, ahol Uj-Tózsa Csabáné polgármester köszöntötte a vendégeket. Beszédét teljes terjedelmében közlöm.

„Kedves Vendégek! Kedves Falubeliek! Kedves Igó Lenke Asszony, az Igó család megjelent képviselői!

A Nekézseny Községi Önkormányzat Képviselő-testülete és a magam nevében üdvözlök minden kedves megjelentet, aki eljött ma ide, hogy részese legyen mai ünnepi délutánunknak, melyen a 100 évvel ezelőtt született Igó Istvánra emlékezünk. Igó István egy vele készült újságinterjúban mondott egy rövid mondatot, ami akár mai programunk mottója is lehetne. Így szól:

„A szépet, az értékest kell keresni mindenben.”

Nemcsak mottó, hanem egy egész életre szóló tanács is e rövid mondat, amit Igó István több évtizedes itteni tevékenységével adott több száz tanítványának. Ezt a tanácsot fogadtuk meg öt évvel ezelőtt, amikor elhatároztuk, hogy falunkban megmentünk minden, még fellelhető szépet és értékest a múltból, hogy legyen mire ráépítenünk a jelenünket és a jövőnket.

Ennek szellemében megemlékeztünk azokról a jelentős évfordulóinkról, amelyek az utóbbi években meghatározóak voltak számunkra. 2015-ben ünnepeltük településünk első ismert okleveles említésének 600. évfordulóját, majd református egyházközségünk tagjai emlékeztek a múltjukra. Köszöntöttük a nekézsenyi születésű írót, Balogh Bénit, ápoljuk Szeleczky Zita színművész emlékét. Megjelent könyveink, felavatott emlékművünk, emléktábláink, megnyitott múzeumaink, évfordulós ünnepségeink méltón reprezentálják múltfeltáró-és őrző törekvéseinket.

Nem feledtük el Igó István pedagógus, iskolaigazgató, karnagy több évtizedes itteni tevékenységét sem, akire már emlékeztünk tavaly, a IV. Hagyományőrző Nap és Népdalünnep keretében. Itt, a Hagyományok Házában Igó István Emléktermet avattunk, melynek tárgyi emlékanyagát lánya, Igó Lenke adományozta a gyűjteménynek (köszönet érte) és aki az Emlékterem avatásán felidézte édesapja, szülei alakját és nekézsenyi gyermekéveit. A terem kiállítási tablóin szereplő fotók pedig az Emlékezés Igó István életére és zenei munkásságára című képes kiadvány anyagából valók, melyet Magyar Imre, a Nekézsenyi Pávakör és Citerazenekar citerás tagja állított össze, felidézve Igó István népzenei munkásságát.

Jelképes a hely, ahol most állunk, a falu egyik ikonikus épülete előtt, mely reprezentálja  Igó István életművének másik pillérét, az általános iskolai nevelést-és oktatást. Ez az épület, a falu által „Fűdesnek” nevezett területen új általános iskolának épült és átadására 1958. augusztus 20-án került sor. Van olyan régi fotónk, melyen az a jelenet látható, amikor Igó István kihelyezi a címert az iskola falára. Kell-e nagyobb tiszteletadás annál, hogy a címer még mindig ott van? Később, 1996-ban kibővítették az iskolát egy újabb szárnnyal, mely előtt most állunk. Az épület múltjához méltó nemes funkciót kapott az iskolai oktatás végeztével, hiszen hagyományainkat őrzi.

Nekézsenyi nemzedékek kaptak gazdag útravalót az élethez itt, melyet a folyosón elhelyezett iskolai tablók is bizonyítanak. Mindennek letéteményese, motorja Igó István pedagógus, iskolaigazgató volt, kinek alakját ma is őrzi a falu és a környék emlékezete. Tevékenységének közösségépítő ereje ma is elevenen él azokban, akik ismerhették.

Örülök, hogy most egy emléktábla avatásával méltóan köszönthetjük az idén is, születésének 100. évfordulóján.

Igó István gondolatával kezdtem a köszöntőmet, az ő szavaival zárom is, miszerint:

„ Itt Nekézsenyben mindőnk ismeri, tiszteli a másikat. Ha nem tisztelik, becsülik egymást az emberek-mi marad?”

Erősen kívánom, hogy maradjon meg köztünk, nekézsenyiek között a tisztelet és a becsület mindig, amíg élünk. Köszönöm figyelmüket.” 

Ezután Várallyai Tímea tolmácsolásában Igó István életútját ismerhették meg az érdeklődők, az alábbiak szerint.

 “Igó István életútjának felelevenítése születésének 100. évfordulóján, a róla megjelent híradásokból, írásokból válogatva.

-Igó István kereken 100 évvel ezelőtt, 1920. szeptember 3-án született Putnokon. A három fiútestvér közül ő volt a legidősebb. Elemi és polgári iskoláit Putnokon végezte, majd megkezdte tanulmányait a Sárospataki Tanítóképző Intézetben, ahol jeles eredménnyel szerezte meg a képesítést 1939-ben. Ugyanebben az évben pályázta meg a nekézsenyi kántortanítói állást a nekézsenyi  Református Népiskolában. 1941-ben bevonult katonai szolgálatra. Az 1944-es és az 1945-ös év a keleti fronton találta, igen nehéz körülmények között, sebesülést is szerzett. Háborús naplója hű tükre az akkori embertelen viszonyoknak. Amikor 1945-ben hazatérhetett, egyedüli tanító volt a faluban. 1948-ban igazgatónak nevezték ki és egészen 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig töltötte be ezt a tisztséget. Igazgatói és pedagógiai munkája mellett oklevelet szerzett az Egri Tanárképző Főiskola ének-zene szakán, majd a budapesti Népművelési Intézet felsőfokú tanfolyamán (1962-1965) A-kategóriás kórusvezetői minősítést kapott. A két éves zenei szaktanácsadói tanfolyam elvégzése után 1970-től az ózdi járás ének-zenei szaktanácsadója volt. Oktató-nevelő munkájáért két ízben, 1966-ban és 1972-ben kapott Miniszteri Dicsérő Oklevelet, tevékenységét 1976-ban a Szocialista Kultúráért, 1977-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozata, 1995-ben a Pedagógus Szolgálati Emlékérem kitüntetésekkel ismerték el. Élete és egész munkássága a faluhoz kötötte. 57 évet élt Nekézsenyben, ebből 32 évig volt az iskola igazgatója. Az utókor számára nemcsak összegyűjtötte lakóhelye és környéke  népzenei emlékeit, hanem évtizedeken át vezette a járás és a környék ilyen irányú kórusmozgalmát. Ő hozta létre az iskolai gyermek- és felnőttkórust és a citerazenekart. Megszervezte és vezette az éneklő közösségeket Nekézsenyben és a szomszédos falvakban. Sikereit bizonyították a rádiószereplések, a televízió-felvételek, a méltató újságcikkek, kitüntetések előterjesztései.

– Élete és munkássága összeforrott Nekézseny község lakóinak életével. Volt olyan család, ahol tanította a nagyszülőt és az unokát egyaránt. A köztiszteletben álló pedagógust szeretet és tisztelet övezte nemcsak falujában, hanem Ózd környékén is. Szakmai munkája elismeréseképpen 10 évig ének-zene szaktanácsadó volt az ózdi járásban. Három évtizedig állt a nekézsenyi iskola élén. Pedagógiai, intézményvezetői munkája mellett mindig a zenével foglalkozott. Egyetlen lánya is pedagógus lett, zenepedagógus, aki 1985-1995 között a Magyar Rádió Gyermekkórusának egyik karnagya volt. Igó István a pávaköri mozgalom helyi és körzeti alapítója, fő szervezője, lelke, motorja volt és olyan szintre emelte, hogy 1975 májusában személyesen látogatott Nekézsenybe Vass Lajos egy ünnepi műsoruk megtekintésére. Munkásságát a helyi és megyei sajtó híradásai őrzik. Emberi magatartása, pedagógiai munkássága példaértékű. Tisztségeit a lakosok és a gyerekek iránti szeretetből és hivatástudatból látta el. Több mint fél évszázadot  élt együtt a község lakóival, jóban, rosszban és szolgálta az iskolát, a gyermekeket, a pedagógiát és szűkebb pátriája közösségét.

– Hallgassuk meg, hogy miként vall ő maga az életéről, érdekesen és színesen a Borsodi Bányász 1982. június 5.-i számában, Tamás Tibor kifejező című,  Lámpásaink I. című cikkének egy-egy részletében.

 „… Igó István magas, szikár, határozott vonású ember. Mozgása friss, kedélye kiegyensúlyozott. Az öregekre jellemző bölcs egyszerűséggel, de az életkedv töretlenségével tekint vissza hatvankét esztendejére.

— Putnoki napszámos családból származom. Apámék többre törekvő emberek voltak, s mivel jól tanultam, szorgalmazták, hogy ne tegyem le a könyvet. Pedig a 30-as években nehéz dolog volt továbbtanulni, pláne a szegényebbjének. A színjeles bizonyítvány révén bejutottam a híres sárospataki kollégiumba, a legnagyobb tandíjkedvezményt is megkaptam. 16 pengő konviktust, vagyis köztartásdíjat kellett fizetnem. Öt év múltán kész református kántortanítóként tértem haza.1939-ben Nekézsenybe kerültem, s életre szólóan eljegyeztem magam ezzel a kedves kis faluval.

Nehéz idők jártak akkoriban. De Igó István álma teljesült: pedagógusképesítést szerzett, s állást is kapott. Noha, a „nemzet napszámosainak” fizetése az idő tájt sem volt magas, azért a kezdő tanító két testvérét is támogatta… Aztán jött a háború, átvészelték.

— Megszakítás nélkül dolgoztam. Negyvenkét esztendeig tanítottam, 1948-ban pedig kineveztek igazgatónak, 32 évig vezettem az iskolámat. Emellett tanácstag is voltam… Nincs olyan ember Nekézsenyben, akit ne okítottam volna. Tudja, a nevelés csodálatos dolog: ahogy szemmel láthatóan fejlődik a gyermek, értelme kinyílik. Ezt csinálni, látni — számomra mindent jelent.

Szavait elégedettség hatja át.

— Show azt írja a Pygmalionban, hogy boldog ember az, ki a vesszőparipájának él.

— Egyetértek — bólint rá. — Életem értelme volt az iskola, szívesen tanítottam. Bennem eggyé olvadt a hivatás és a kedvtelés. Minden tantárgyat szerettem, de leginkább a zenét, az éneket.

— Mit jelent Pista bácsi számára a dallamok világa?

— Ahogy mondja: a világot: A zene megnemesít, emberibbé tesz, s ahogy Kodály vallotta: fegyelmez, nehéz helyzetben enyhít a gondokon. Munkám mellett mindig a zenével foglalkoztam…

Tizenkét hangszeren tanult meg játszani, számtalan kórust és zenekart szervezett, vezetett. 30 képesítés nélküli fiatal nőtt pedagógussá a keze alatt… A szépet, az értékest kell keresni mindenben. Rendben folyt a sorsom, taníthattam, énekelhettem — ez a lényeg. Az még nagyobb öröm, hogy ma is vezethetek három együttest.

— És a család?

— 49-ben nősültem. Egy kislányunk született. Ő is zenei pályára lépett: tanít, a rádióban pedig a Nyitnikék című műsort szerkeszti. ( Az 1980-as évek elején. A szerk.) Képzelje, 55 évesen meg házépítésbe fogtam. De könnyen ment, mivel az egész falu segített. Nem győztem hálálkodni. Egyszerű, derék emberek az itteniek. Egészséges közösség ebben a szép környezetben. Hát el lehet innen menni?

— Sosem gondol erre?

— Sosem — hangzik a lakonikus válasz. — pedig sokfelé hívtak. Különben nem akármilyen falucska ez. Híressége is van, itt született Szeleczky Zita, a hajdan híres színésznő, igazi sztár volt…

Eltekint a távolba, a falut veszi látószögébe.

— Itt, Nekézsenyben mindőnk ismeri, tiszteli a másikat. Ha nem tisztelik, becsülik egymást az emberek — mi marad?”

-Igó István 1996. április 9-én hunyt el Nekézsenyben. A falu lakói, tanítványai, kollégái, tisztelői a református templomban búcsúztak el tőle, majd végső nyugalomba a budapesti  Szent Gellért urnatemetőbe helyezték, ahová később kedves felesége is követte.

– Igó István nekézsenyi emlékezetéről

Nekézseny Községi Önkormányzat 2015-ben, a település jelenleg ismert, legkorábbi írásos említésének 600. évfordulója alkalmából -, egyhangúan úgy döntött, hogy megalapítja a Nekézsenyért Díjat, mellyel azokat a személyeket kívánta megtisztelni, akik a község közéletének valamely területén olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, illetve nyújtanak, amely a közösség szellemi és anyagi gyarapodásához hozzájárul.Ennek értelmében adható a díj, a már csak emlékeinkben velünk élőknek is. A Faluköszöntő Napon a polgármester asszony bejelentette, hogy első alkalommal –posztumusz-, a falu kedves tanítójának, az iskola valamikori igazgatójának, Igó Istvánnak ítélte a díjat a testület, melyet lánya vett át.

Tavaly berendeztük lánya jóvoltából az Igó István Emléktermet, napvilágot látott az életét és zenei munkásságát bemutató képes kiadvány, s nagyon várjuk a gyűjtéseit közreadó komoly szakkönyvet.

Az itt felsoroltak csak mozaikok lehetnek Igó István életéből. Szellemisége, tanításai bennünk, utódaiban élnek tovább, melynek letéteményese a mai is daloló, általa alapított éneklő közösség, a Nekézsenyi Hagyományőrző Pávakör és Citerazenekar.”

Ezután Andók Veronika olvasta fel Tompa Mihály: Itthon vagyok című versét, aki később is szerepelt, amikor felolvasta az Igó István emlékére című versét.

A délután legfontosabb mozzanataként Igó Lenke karnagy, Igó István leánya és Uj-Tózsa Csabáné polgármester leleplezték  Igó István emléktábláját, melynek a szövege a következő:

100 éve született

Igó István

(1920-1996)

pedagógus, igazgató és karnagy, falunk iskolai oktatásának

és zenei kultúrájának kiemelkedő egyénisége,

népdalkincsünk megörökítője 

Emlékére állították Nekézseny lakói és volt tanítványai

2020

Az emléktábla leleplezése után  Igó Lenke mondott köszöntő –és köszönő beszédet maga és az Igó család nevében, visszaemlékezve édesapjára, akinek a hangját is hallhattuk egy korabeli rádiófelvételről.

Igó  Lenke beszédét is teljes terjedelmében közlöm.

„Kedves Barátaim, Ismerőseim, Kedves Vendégek!

Édesapám, Igó István, ma bizonnyal mosolygó arccal és érdeklődő tekintettel néz le ránk a távoli, „elíziumi mezőkről”, örül ennek a meghatóan kedves ünnepségnek, melyet születése 100. évfordulójára rendeztek Nekézseny lakói. E szép emléktábla avatásával, méltó módon tiszteleghetünk volt iskolaigazgatónk emléke előtt. Hálával emlékeznek egykori tanítványai, énekesei, hangszerjátékosai, valamint családtagok, barátok és a fiatalabb nemzedékek képviselői is.

 Apám több mint 40 évet dolgozott az iskolában. Kántortanítóként kezdte, majd ének-zene szakos tanári és karvezetői feladatokat látott el (néhány évig matematikát, sőt rajzot is tanított). Munkáját tartósan kiemelkedő eredményekkel végezte.  Az énekórák és az énekkari munka mellett citerazenekart és furulyaegyüttest szervezett, amelyek remekül beleillettek az énekes repertoárba, színesítették azt vagy hangszerkíséret formájában, vagy önálló instrumentális blokkot alkotva.

Igazgató Úr (mindenki tudja, kiről beszélünk) munkamódszerét a kidolgozottság, a nagyívű zenei frázisok megformálása, és változatos zenei karakterek megszólaltatása jellemezte. Produkcióit tisztaság, átélt zeneiség hatotta át, mely önmagáért beszélt. Ezt mind az előadók, mind pedig a hallgatóság tudta, érzékelte, hiteles, nívós programok fültanúi lehettünk.

Édesapám iskolaigazgatói munkáját is (1948-80) nagy hatásfokkal végezte, kiváló kollégákkal karöltve, (Megyesi Bertalan és felesége, Györgyi néni, Makk Lászlóné, Margó és a többiek). Vezetői munkája a nehézségekkel terhelt 50-es évektől nyugdíjba vonulásáig tartott. Igazgatói  tevékenysége korszakos jelentőségű volt – megtörtént a református népiskola állami általános iskolává alakulása, új tantárgyakkal, új ideológiával. Karizmatikus egyéniségével sok problémától és nehézségtől óvta meg a családokat és a gyerekeket  abban az átalakuló világban.

A tanulók jó tanulmányi előmenetele és továbbtanulási számadatai fémjelzik azt a míves műhelymunkát, mely az iskolánkban folyt egyre több szaktanár segítségével.

Apám kiváló szakmai és pedagógiai munkája elismeréséül többször miniszteri dicséretben részesült.  Az okleveleket, kitüntetéseket, zenei minősítéseket az Igó István Emlékteremben tekinthetik meg az érdeklődők. A dokumentumok híven tükrözik a kor kulturális arculatát, betekintést nyújtanak ezen időszak történelmébe is.

Apuka szerencsés ember volt, mert azzal foglalkozott, amit a legjobban szeretett – zenélt.

A II. világháborúban 1941-45 között volt katona. Szolgálata utolsó évében súlyosan megsebesült egy aknaszilánktól. Sérülése idején a plankstetteni katonai kórházban ápolták. Súlyos sebesülések és tragikus halálestek megrázó leírásról olvashatunk naplójában.   Mindezek ellenére a betegeket, a lábadozókat egy kis zenéléssel igyekezett felvidítani. Sokan csatlakoztak hozzá és terápiás kezelésként időnként dalra fakadtak.

 Számára a zenélés, kora ifjúságától élete végéig, mindig is létforma volt. Több hangszeren játszott, tánczenekart alapított, a zenekar tagjaival a falu jeles napi ünnepein, báljain szórakoztatta a közönséget. Rendszeresen zenélt a dédestapolcsányi Serényi Kastélyban is.

Apuka életének utolsó szakaszában visszatért a templomi szolgálathoz egy-egy nagyobb egyházi ünnep vagy esküvő alkalmával. Édesanyám elmondása szerint kisebb érzelmi traumát váltott ki a gyülekezetben, mikor több évtizedes megszakítás után apám keze alatt újból megszólalt az orgona, és énekelt szépen zengő bariton hangján. Férfiak és asszonyok sírtak csendesen a padok között.

Neki a szakmája volt a hobbija. A legfontosabb területet számára azonban a karvezetés jelentette.

Az évek folyamán sokféle összetételű kórus működött a keze alatt: férfikar, leánykar, vegyeskar, népdalkör, pávakör.

A ’70-es évek pávaköri időszakának legreprezentatívabb előadásai a felnőttek és gyerekek együtténeklésén alapuló programok voltak, hangszeres kísérettel és hangszeres betétszámokkal.

A családok a gyerekeikkel, rokonok és barátok együtt muzsikáltak nagylétszámú produkciókban, csodaszép fellépő ruhákban, melyeket édesanyám tervezett (A Népművészet Mestere kitüntető címmel is büszkélkedett).

„Gesamtkunstwerk” – összművészeti alkotás a színpadon! Szép látvány és jó hangzás stílusos egyvelege.

Az évek során a népdalköri és a pávaköri csoportok produkcióit rendre kiváló minősítéssel illették a szakemberek. Szerepeltek a járási és megyei népdalkörös rendezvényeken, de az együttessel eljutottak Budapestre, Pécsre… stb. is. Magyar Imre édesapámról írott könyvében részletesen olvashatunk, láthatunk fotókat ezekről a szereplésekről. Nekem is nagy élményt jelentett ily módon felidézni a múltat.

Kiemelem még, hogy a rádiós „Népdalkörök Pódiuma” felvételei még ma is meghallgathatók. Átüt rajtuk az autentikus, ízes, helyi énekstílus, melynek lenyűgöző hatása, ősereje van.

Megemlítem még a ’77-es „Röpülj Páva” tv-felvételét, „Tüzet viszek” címmel, melyben egy lakodalmat mutattak be Dédestapolcsány, Domaháza, Tardona pávaköreivel, melyhez a zenei kíséretet a nekézsenyi citerazenekar szolgáltatta.

A fennemlített műsorok és szereplések kapcsán újságcikkek, riportműsorok jelentek meg az együttesek életéről, újabb terveiről, sikereiről, – apám mindig nagy örömmel beszélt szeretett zenei gyermekeiről.

Életének utolsó éveiben kizárólag csak pávaköröket vezetett Nekézsenyben, Lénárddarócon, Csernelyben. 1993-ban tette le a lantot véglegesen. Töretlen lelkesedése és hite a helyi dalok előadásának fontosságában és terjesztésében végig megmaradt.

Vallotta, hogy a népdalokban a magyar ember érzelem és gondolatvilága hamisítatlan formában mutatkozik meg. Szenvedélyesen gyűjtötte közvetlen környezete és a szomszédos falvak még fellelhető népdalkincsét. Gazdag gyűjteménye a Zenetudományi Intézet Népzenei Kutatócsoportja neves tagja, Dr. Tari Lujza, szerkesztésében hamarosan megjelenik. Már nagyon várjuk ezt a számunkra oly becses és értékes munkát!

Végezetül szeretném megosztani Kodály Zoltán ideillő gondolatát, melyet így fogalmaz meg „A magyar népdal művészi jelentősége” (1929) című írásában:

„A magyar népdal (tehát) nem pusztán a mai falusi élet visszhangja… hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át befolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye a bölcsőtől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a nyelvvel egyidős.”

Apám sokszor hangoztatta, hogy elődeink népdalkincsét megtartani nemcsak gyűjteményekben lejegyzett formában kell, hanem úgy lehet igazán magunkévá tenni, ha azt aktívan, kifejezően, többször elénekeljük, előadjuk, újra és újra megszólaltatva megoszthatjuk másokkal a bennük foglalt érzelmi és gondolati tartalmat és magát az esztétikai szépséget. Így életre kel a beléjük zárt csodás fény, melynek titkát megfejthetjük és továbbadhatjuk utódainknak is!

Mi is szeretnénk ezt a nemes lángot életben tartani! Ezzel édesapám hagyatéka és zenei törekvései is tovább élnek majd generációkon keresztül. Mindez a Nekézsenyi Hagyományőrző Pávakör és a falu önkormányzata jóvoltából és támogatásával megvalósulhat és újabb virágzó zenei korszakot hozhat létre a falu életében. Ügyünk jó kezekben van, ők mindent megtesznek, hogy becses zenei értékeink közkinccsé váljanak!

Köszönet érte!

Igó Lenke, az Eötvös Lorand Tudományegyetem Zenei Tanszékének nyugalmazott karvezetés tanára”

A program végeztével a Nekézsenyi Hagyományőrző Pávakör és Citerazenekar műsora következett, felelevenítve néhány régi népdalt.

Végezetül a jelenlévők megtekintették a Hagyományok Házában az Igó István Emléktermet és a múzeum gyűjteményeit.

Legvégül pedig vendégül látták a jelenlévőket, s a programot baráti beszélgetés zárta.

Fotók, szöveg: Bánfalvi Lászlóné

60 éves érettségi találkozó, nekézsenyi látogatással

60 éves érettségi találkozó, nekézsenyi látogatással

60 éves érettségi találkozó, nekézsenyi látogatással

Ez a kis cikk nem iskolatörténeti írás, mégis sokunk egykori kedves iskolájáról, az ózdi JAG-ról (is) szól.

Nekem is, mint valamikori  JAG-os diáknak, az 1945-ben alapított ózdi József Attila Gimnázum tanulójának lenni megtiszteltetés volt, hiszen az eltelt évtizedek alatt sikeres diákok sora hagyta el az intézményt. Az itt végzettek mind a mai napig büszkék arra, hogy az iskola tanulói voltak, az iskola pedig büszke rájuk, akik példájukkal, életpályájukkal ösztönzik a mai tanulóit.

Az a néhány valamikori diák, aki ma Nekézsenybe látogatott, 60 éve érettségizett az intézményben, azaz 1960-ban. Ők voltak a 4. A  osztály, élükön szeretett osztályfőnökükkel, a néhány éve eltávozott Szentjóbi Attilával. 20-an végeztek. S, hogy milyen tanáraik voltak?  Többek között Takács István-történelem-, Kiss Gyula-magyar nyelv-és irodalom- és számomra, aki nagy tisztelője vagyok Kunt Ernő művészetének, szinte hihetetlen dolog hallani, hogy a művészettörténet tantárgyat Kunt Ernő oktatta számukra.

Mára kevesen maradtak, szeretett osztálytársaik közül sokan már nincsenek köztük.

Az 50 -dik találkozó után minden évben találkoznak. Az Ózdon eltemetett osztálytársaik és Szentjóbi Attila sirjához mennek és koszorút helyeznek el a sírokon. Az idén, a szeptember 4-6.-i hétvégén, nyolcan voltak jelen – ügyelve a járványügyi előírásokra, tanácsokra-, a 60. évfordulót is megünnepelni, családtagjaikkal együtt.

Jelen volt Icsó Béla, Dr. Jávori Erik, Nagy László, Dr. Posch Gábor, Simon Attila, D.r Temesszentandrási György, Ujszászy Gyula, Dr. Kovacsics László.

Ezúttal bázisnak a Bükki Hegyhátat, jelesül Dédestapolcsányt választották, onnan keresték fel Nekézsenyt és Ózdot is.

Mint ahogy megfogalmazták,- bár rövid volt ez a szombat délelőtt-, nagy élmény volt számukra látni, hogy egy kis falu milyen erősen ragaszkodik gyökereihez, őrzi hagyományait.

Mint ahogy máskor is megmutattuk a látogatócsoportoknak értékeinket, most is jártunk a temetőben  Szeleczky Zita sírjánál, a Szeleczky Emlékházban, a református templomban, a Balogh Béni Közösségi Házban, s a Hagyományok Házában.

Örülök, hogy együtt szervezhettem a programot unokabátyámmal, Dr. Kovacsics Lászlóval és megmutathattam a falu nevezetességeit a vendégeknek,  akiknek tiszteletreméltó a ragaszkodásuk, hűségük egykori iskolájukhoz. További jó egészséget kívánunk kedves mindnyájuknak.

Köszönöm a segítséget-mint mindig-, Lukács Józsefné Évának, Tóth Jánosné Erzsikének és Rigó Miklósnak.

Fotó, szöveg: Bánfalvi Lászlóné

Régi búcsúk Nekézsenyben Szent László ünnepén

Régi búcsúk Nekézsenyben Szent László ünnepén

Régi búcsúk Nekézsenyben Szent László ünnepén

„Hogy dicsekednél te két országban,

Magyarországban és mennyországban.”

-így ír a Szent László királyról szóló ének, a régi magyar irodalom egyik gyöngyszeme, lovagkirályunkról, Árpád-házi Szent I. Lászlóról, akinek holnap lesz a névünnepe.

A király a népmondák és egyházi legendák egyik legnépszerűbb alakja, számos katolikus templomnak, így a nekézsenyinek is a védőszentje. Az 1937-ben, az Anyik-hegy oldalában iskolakápolnának épült kis templom oltár mögötti részén kapott helyet a védőszent gipszből készült, festett szobra. A falu hagyományos búcsúnapja is László napján, június 27-én van és többnyire az ahhoz közeli vasárnapon tartják meg.

Bár a falu búcsúja hagyományosan a templom szentjének névnapjához kötődött, ilyenkor nemcsak a vallási jelleg dominált Nekézsenyben, hiszen a településen kevés katolikus élt- ma már csak néhányan vannak-, régóta zömmel reformátusok lakták. A búcsúhoz sok világi elem kapcsolódott, egészen a múlt század végéig az egész faluközösség ünnepe volt. A búcsúra igyekeztek azok is hazajönni, akik más faluba, esetleg más országrészbe származtak el innen, hogy meglátogassák családjukat, a faluban maradt rokonaikat és régebbi fiatalkori barátaikat, iskolatársaikat. Sokszor a faluban élők munkatársaikat, azok családját is meghívták az ünnepre.

Régen már hetekkel a búcsú előtt készülődni kezdtek az emberek. Megszépítették a kerteket, kimeszelték a házakat, mindenhol rend és tisztaság várta az ünnepet. A rendrakás után elkezdődött a sütés-főzés, nagyon sokféle aprósüteményt sütöttek az asszonyok, finomabbnál finomabb ételek készültek. A lányok, fiatalabb asszonyok a búcsúra új ruhát varrattak, amit felvenni csak az ünnepen volt szabad.

A kereskedők sátrakat állítottak fel, ahol emlék- és kegytárgyakat, de sokszor ruhaneműeket is lehetett vásárolni. A gyerekek alig várták, hogy láthassák a gyermekjátékokat, kóstolhassák a különleges édességeket. A mutatványosok, a körhintások éppen úgy hozzátartoztak a búcsúhoz, mint a várva-várt bálok, ahol a fiataloknak módjuk volt az ismerkedésre, a szórakozásra.

A búcsú a falu ünnepe volt, amelyet vendégvárással, ünnepi ételekkel, zenével, tánccal ültek meg.

A mai megváltozott világban, a búcsú – mely egykor a családok egyik összetartó ereje volt-, veszített eredeti jelentőségéből. Sok település ma már nagy falubúcsúra – falunapra – hívja az érdeklődőket, így mutatja meg hagyományait.

De azért aki teheti, ma is hazalátogat és hálát ad azért, hogy még van kihez hazajönnie…

Bánfalvi Lászlóné

Fotó l. : Archív

Fotó 2-3. : Bánfalvi László

Fotó 4-6. : Magyar László

 

Gyümölcsültetvény a jövőnek 2.

Gyümölcsültetvény a jövőnek 2.

Gyümölcsültetvény a jövőnek 2.

Tavaly augusztusban adtunk hírt az Önkormányzat tanyafejlesztési programjáról.

Emlékeztetőül röviden: az Agrárminisztérium még 2017 tavaszán kiírta Tanyafejlesztési Programját, több célterület megjelölésével. Az önkormányzatok is igényelhettek támogatást olyan zártkerti fekvésű földrészlet művelési célú revitalizációját szolgáló program megvalósítására, amely során közösségi termelés keretében igazoltan őshonos vagy tájfajta növény kerülhet ültetésre vagy telepítésre.

Önkormányzatunk egyedi támogatási kérelmét 100 %-os intenzitású  közel 10 millió Ft-os támogatásban részesítették.

A kialakítandó ültetvény gondozásához kisteljesítményű erőgép, munkagép (dobkasza), motoros háti permetezőgép, rotációs kapa és ahhoz csatlakoztatható pótkocsi, illetve belső égésű motorral működő aggregátor került beszerzésre.

A művelésbe bevont területnagyság összesen 5046 m2. Első lépésként alkalmassá kellett tenni a területet a facsemeték fogadására. Fontos lépés volt a terület körbekerítése, hiszen a vadak eléggé elszaporodtak a környéken, így távoltartásukat betonoszlop és vadháló kihelyezésével oldották meg.

Szakember segítségével, igazolható beszerzési forrásból származó, tájfajta, 240 db besztercei szilva facsemetét ültettek és gondoznak, melyek fejlődéséhez vegyszert nem használnak. A  majdani termést, kizárólag saját felhasználásra, a közkonyhán hasznosítják majd, így remélve, hogy olcsóbb lehet a közétkeztetés és egészséges gyümölcs kerülhet az asztalra.

A programban ismeretátadási és közösségi feladatok is szerepelnek, az óvodások bevonásától, a közös lekvárfőzésig.

 A projekt hosszú távú, mivel a facsemeték elültetésétől a termés leszedéséig hosszú idő szükséges.

A tavaly ültetett facsemeték szépen befakadtak, nagyobb károsodás nélkül átvészelték a telet, csak néhányat kellett pótolni.

Az Önkormányzat dolgozói a besegítő Közmunka programban résztvevők segítségével szívükön viselik az ültetvény sorsát, mely mint a napokban készült képeken is látható, meghálálja a gondoskodást.

Bánfalvi Lászlóné

 

Gázcsere-telep helyett garázs és tároló

Gázcsere-telep helyett garázs és tároló

Gázcsere-telep helyett garázs-és tároló

Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy a Kossuth út és a Csernely-patak közötti füves területen álló, már régen használaton kívüli valamikori Gázcsere-telep környékén valami készül.

A körbekerített, masszív alapokkal bíró terület alkalmasnak tűnt a további hasznosításra, ezért az Önkormányzati Hivatal úgy döntött, hogy itt alakítja ki a Tanyafejlesztési program 4. – zártkerti őshonos növénytelepítés –  pályázat keretében elnyert kisteljesítményű gépek pl. traktor és különféle eszközök tárolását. Ezek jelenleg a Hagyományok Háza tervezett szabadtéri skanzenjének már megépített fedett külső tárolójában kaptak helyet. A garázs-és tárolóépület elkészülte után a régi mezőgazdasági és ipari eszközök szabadtéri kiállításának kialakítása tovább folytatódhat.

A munka elvégzésére az idei Közfoglalkoztatási program keretében kerül sor. A határidő az idei év ősze, de az épület korábban, még a nyári időszakban rendelkezésre áll majd.

Képeink ma reggel készültek.

Bánfalvi Lászlóné

“Nem hagylak titeket árván…” Pünkösd 2020

“Nem hagylak titeket árván…” Pünkösd 2020

Nem hagylak titeket árván…”

Újlaky Vilma:

Pünkösd

(Református Egyházi Értesítő 1928. 9. sz. 4. o.)

Együtt valának egy akarattal
A hű tanítványok.
Szent ígéret teljesültét várván:
„Nem hagylak titeket árván
Megtérek hozzátok!”

Könnyes szemekkel nézik az eget…
Lelkökben hit, remény és félelem.
Kint bősz tömeg prédára éhesen,
Ezeknél nincs számukra kegyelem.
De bíznak ők!

És lőn egyszerre sebesen zúgó
Szelek zendülése;
Kettős tüzes nyelv megjelenése
Tölt be előttök eget, földet!
S eltörli a könnyet és félelmet!

Csoda lángerő szíveikben,
A lélek tüze szemeikben,
Keblök bátorságtól dobogott,
S meghódítani a világot,
Elindulnak az apostolok!

Nem ismert nyelveken hirdetni
öröklét evangyéliumát,
Az Idvezítő kereszthalálát,
Dicsőséges feltámadását.
Hirdették mindvégik hűséggel
Teljesek voltak Szentlélekkel,
És győztek ők!

Jövel óh áldott Szentlélek Isten!
Töltsd be szívünket és lelkünket
Hogy építsük mi is országodat,
Tegyük föl erre életünket!
S ha pályánkat híven futottuk,
S megfáradván, pihenni térünk,
Nem hágy ő minket itt lenn árván
A Szentléleknek égi szárnyán:
örök boldogság hajlékába;
Mennybe emel!

Pontosan egy hónappal ezelőtt mutattuk be olvasóinknak Hideg Ágnesnek, a miskolci Herman Ottó Múzeum szakkönyvtára ny. vezetőjének új munkáját,

 A mályinkai lelkipásztor lánya- egy elfeledett írónő, Újlaky Vilma

címmel, kinek az egyik versével köszöntjük az ünnepet.

Cikkünket itt olvashatják újra: http://www.nekezsenykozseg.hu/2020/04/30/a-malyinkai-lelkipasztor-lanya-egy-elfeledett-irono/

Szép ünnepet kívánunk.

Bánfalvi Lászlóné