Balogh Béni író, falunk szülötte, az idén lenne 95 éves. Műveiből főként szűkebb hazánk, Észak-Magyarország régmúltjának történéseit, nagy alakjait, meséit, mondáit, regéit ismerhetjük meg, amellett, hogy önéletrajzi könyveiben plasztikusan jeleníti meg gyermekkora falujának életét.
Életútjának, gazdag munkásságának ősszel egy nagyszabású programmal kívánunk emléket állítani.
Most, a húsvéti ünnepek alkalmából a Vadócok a Bükkben–Móra Ferenc Könyvkiadó, l984– című önéletrajzi ifjúsági regényének két írásából idézzük fel nekézsenyi gyermekkorának húsvéti élményeit, ezzel
kívánva minden olvasónknak szép, kellemes húsvéti ünnepeket.
A rózsavíz– részletek-
„…Az iskolába járás napjait pedig új reménység méze édesítette meg: közeledett a húsvéti szünet. Mérhetetlen izgalommal vártuk!
Végre egy szeles, borús, áprilisi napon csakugyan megérkezett. Alig voltunk otthon néhány napot, s máris húsvét reggelére virradtunk. A falu körül őrt álló hegyekre új zöld lombsátrat vont a kora tavasz. A hajlások, lápák selyemfüvei között mosolyogva kékellett az ibolya. Bent, a hegy alatti faluban tisztára söpört udvarok, fehérre meszelt házikók s kertekben illatozó, üde fehér jácintok dicsérték a feltámadás, a tavasz ünnepét.
Húsvét első napján borongós idő járt, de másodnapjára, a locsolkodás – vagy ahogy a Bükk vidékén mondják -, az öntözködés idejére kellemes napsütés lett. Hej, hogyan örültünk ennek mi, kicsiny lurkók! Már ágyunkból, az ablakon át kémleltük a bontakozó időt, s alig vártuk, hogy elinduljunk locsolkodni.
Erre kora délelőtt sort is kerítettünk, nehogy „elszáradjanak” a csepp virágok, azaz a kicsiny leányok. Csizmáink úgy ragyogtak, hogy akár bukfencet is hányhatott volna rajtuk a napsugár, ha éppen kedve tartja. Szó, ami szó, nagy izgalomban égtünk. Vajon hány piros tojást meg cukortojást kapunk? Féltő aggodalommal szorongattuk jobb kezünkben a rózsavízzel teli félliteres üvegjeinket. ( Bizony nem kölnivízzel és parfümmel locsolkodtunk, mint a mai gyerekek.)
Versikét mondogattunk:
Én kis kertészlegény vagyok,
öntözködni járogatok,
meglocsolok minden leányt,
ha ád érte piros tojást.
Vagy a másikat:
Rózsavíz van üvegemben,
jaj, de illatos!
dehogy csípős, dehogy erős,
ne félj, aranyos!
Az öntözködést a szomszédság és a rokonság leánykáin kezdtük, de utánuk sorra következett mindenik, akár járt iskolába, akár nem.
Szaporodott a piros tojás…
…Déltájban váratlan eszembe jutott, hogy a felvégesi Tóth lányokat még nem locsoltam meg, holott ők is szegről-végről rokonaink. Ennek pedig, ha törik, ha szakad, eleget kell tennem, mert megszid édesanyám, ha elmarad.
– Gyerekek!- szóltam cimboráimhoz, Zsigához és Gyurkához. – A Tóth lányokat még meg kell öntözni.
– Hehehe – nevetett csúfondárosan Zsiga. – Jókor mondod, iszen má’ alig van rózsavized.
Ijedten pillantottam az üvegemre. Bizony annak az alján már alig lötyögött egy kevés.
-Egyet se búsulj! – legyintett Gyurka. – Van a malomtóban elég víz, megmerítjük abban.
Meghökkentem és furcsálkodva néztem rá. Barátom azonban megmagyarázta, hogy az tiszta víz és a maradék rózsavíz megfesti. Így történt, hogy kiürült üvegeinket feltöltöttük a tóból.
Legényes hetykeséggel, hangos köszönéssel érkeztünk meg a rokon Tóth lányok udvarába.
…Piroska hamarosan előkerült. Hófehér selyemruha volt rajta, hosszú, szőke haja két ágba fontan pihent a vállain.
-Szervusztok, gyerekek, hát elgyöttetek? – csilingelt a hangja örömmel.
Nem szóltunk erre semmit, csak egymást lökdöstük, hogy ki kezdje előbb a verset….
Ezután következett az öntözködés.
Nagy ívben emeltem a magasba rózsavizes üvegemet, és amúgy istenigazában meglocsoltam Piroskát.
-Elég lesz már! – kacagott a leány hangosan, jóízűen.
Én persze nem hagytam abba. Ha már húsvét, hát legyen húsvét! – gondoltam. És amikor a fél üveggel kilocsoltam, rettenetes meglepetés ért! Az üveg szájára kötött rongydarab leesett, s a vízsugárban egy ezüstszínű, pompás kis halacska repült a lány nyaka felé.
Piroska erre rettenetest sikoltott, majd kirohant a szobából…..Bizony szégyelltük a dolgot.
S én pedig első osztályos fejemmel nem tehettem mást, mint hogy kegyetlenül sírva fakadtam.”
A húsvét és a májfák-részletek-
A könyvet Bánfalvy Ákos grafikus, festőművész illusztrálta.
A rajzot az ő engedélyével közöljük.(2017.IV.6.)
„…Még jóformán el sem készültünk a tavaszi munkával, máris itt volt húsvét ünnepe.
A jövő nyári legények, kik egyszerre kerültünk ki az iskolából, együtt is mentünk locsolkodni, öntözködni. Természetesen már nem délelőtt, mint még tavaly, hanem délután, amikor a nagylegények szoktak.
A locsolkodás, mint már korában is említettem, nagyon nagy divat volt a Bükk – háton. Délután három órakor már öntözködő legények nótázásától visszhangzott a kicsiny völgyi falu.
Mi is jártuk szorgalmasan a házakat, s ahol csak kislány lakott, oda mindenüvé bekopogtattunk. Már nem rózsavízzel, hanem friss kútvízzel locsolkodtunk.
Pompás játék volt!
A bögre vizekkel nyakon öntött kislányok visítozva futkostak ide-oda. Két ágba font copfjuk mint két madárszárny, úgy repült utánuk…
Az én gyermekkoromra a népviselet már teljesen eltűnt. Édesapám és édesanyám azonban gyakran emlegették, hogy az ő gyerekkorukban még hímzett pruszlikokban, mellényekben jártak a fehérnépek.
A férfiak ünneplője a testhez simuló, zsinóros nadrág volt. Hétköznapon vakító fehér bő gatyát viseltek, sokan még télen is. Szűrje, subája minden férfinak volt. Gyerekkoromban az idősebb emberek még hordták a vakító fehér, rojtos szélű bő gatyát. Édesapám, de maga a bíró, Kistóth Lajos is nagyon sokáig ebben jártak.
A legények bizony már fel nem vették volna! Ünnepnapokra fekete csizmanadrágot húztak, de lassan-lassan már kezdtek megjelenni a pantallók is. Eleinte a bányászfiúk húzták föl, később az iparoslegények következtek. Ám ha lakodalom vagy más ünnep jött, a bányászok is csizmanadrágot vettek magukra.
Így mi is.
Húsvét alkonyatára bizony jó kedvünk kerekedett, s végigdaloltuk a girbegurba utcákat…
Húsvét harmadnapján került sor a lányok locsolkodására. Ez igazi cirkusszal járt. A lányok természetesen nem mentek házról-házra, hanem egy lányos ház kapuja mögött lesben álltak, s az arra haladó, gyanútlanul ballagó férfiember nyakába zúdították az áldást. Előfordult olyan eset is, hogy a legények egész nap ki sem mertek mozdulni a házból.
Bennünket persze nem kellett félteni! Zsiga meg én összeszervezkedtünk Lékával, s az alvégesi lányokat ismételten agyonlocsoltuk.
-Nem járja, nem járja! – jajgatták a Kistóth unokák….
Az öreg bíró a folyosóról nézte a „viadalt”, és némán pöfékelt hosszú szárú pipájából.
-Ugyan , szólj már rájuk! – kérte a bíróné, Fodor Erzsi néne. – Rettenetes zsandolást művelnek!
-Hehehe!! – nevetett vidáman az öreg Kistóth bátya. – Hadd tegyék, most van itt az ideje!…”
BLnéZs