A szeretett falu – Nekézsenyi emlékek

Szeleczky Zita emlékeit hangkazettákra rögzítette, köztük a Nekézsenyhez kötődőeket is.

A teljesség igénye nélkül néhány idézet Jávor Zoltán: Hit és magyarság Szeleczy Zita élete és művészete című könyvéből, mely 2012-ben, Szegeden, a Délvidék Ház gondozásában jelent meg.

„Anyai nagyapám, Négyessy Barnabás földbirtokos volt Borsod megyében egy kis faluban, Nekézsenyben… Nagyanyámat Szakall Juliannának hívták. Édesanyám, Négyessy Amália nagyon szerette szüleit, különösen az édesanyját, aki szegényke egymás után szülte a gyerekeket, összesen tízet. Ennyi gyerek közt szétoszlott a vagyon, ami amúgy sem volt olyan nagyon nagy… Körülbelül 500 hold, amit a nagyapám keservesen gyűjtött össze, mivel a család 1848 után teljesen tönkrement. Dédnagyapám, miután a szabadságharc bukásával minden vagyonát elvesztette, elkeseredésében azt mondta: ”Egy olyan faluba fogok költözni, ami úgy el van dugva a világtól, hogy oda ellenség soha be nem teszi a lábát.” Ez volt Nekézseny, egy hegyekkel körülvett kis katlanban lévő falu, amely tényleg egyedül állt, nem volt benne más, csak egy református templom. A templomban a szószékkel szemben helyezkednek el a Négyessy család székei… Mi ünnepnaponként nagy büszkén, szépen, rendben bevonultunk a számunkra fenntartott padba. Jobbra ültek az asszonyok…, balra pedig a férfiak. Fölül a templom karzatán mindig egy kisfiú olvasta fel a zsoltárokat… Akkor szépen húzva elénekelték a régi zsoltárokat, mint a „Tebenned bíztunk eleitől fogva”…

„…Miután a nagyszüleim meghaltak, édesanyám egy idős nagynénivel élt együtt Nekézsenyben. Az édesapám mérnökként került oda. Ő építette az Eger és Putnok közötti vasútvonalat, amely gyönyörű, csupa töltés, csupa alagút. Olyan szép a táj, hogyha az ember vonaton megy, akkor az egyik oldalról a másikhoz szalad, hogy melyik vidéket nézze inkább. Erre roppant büszkék voltunk gyerekkorunkban, mert ha utaztunk, és az emberek élvezték, akkor mi odáig voltunk a büszkeségtől, hogy ezt a mi édesapánk építette. Ebben az ici-pici faluban, ahol még postahivatal sem volt, csak a református pap és még egy földbirtokos család, ismerkedtek meg a szüleim, majd édesapám felvitte édesanyámat Budapestre…”

„Gyerekkorunk legszebb élményei a nekézsenyi nyaralások voltak. Még állt a családi ház, egy nagy nemesi udvarház, mely szinte semmiben nem különbözött a magyar középnemesek falusi házaitól. Óriási négy szoba, amelyekből kettő elöl helyezkedett el, aztán következett az előszoba és egy konyharész, majd a másik két szoba, aztán megint egy konyha előszobával, s végül egy nyári konyha. A házhoz tartozott még rengeteg külső egység: belsőkert, külsőkert és megvolt még a szérű, az istálló, a csűr…”

„Emlékszem a gyönyörű nagy juhhodályra, ott volt a hegy aljában. Édesanyám sokat mesélt róla. Legalább 500 juha volt a nagyapámnak, mindenféle más állat mellett, mert ugye, tele volt az istálló mindennel. Még pincét is építettek a hegyoldalba, amelyben mindig nagyon hideg volt. A mi fantáziánkat ez mindig nagyon izgatta. Nagyon szerettünk a nagy juhhodályban játszani…”

„…Mi tehát nem egy üres házat látogattunk, hanem szerető embereket, akik a nehéz pesti időkben szinte életben tartottak bennünket a sok-sok csomag által…”

„…Visszatérve a nekézsenyi nyaralásainkhoz, esténként összeültünk az eperfa alatt és Erzsi néni a remek humorával falusi történeteket mondott nekünk. Sokat mesélt a családról, Magyarország történetéről, megismertük a csodás mondákat, legendákat és persze rengeteget mulattunk. Ha én úgy tudnék mesélni!..”

„Élveztük a nyarakat és mindig ott erősödtünk meg. Egészen iskolakezdésig ott maradtunk. Emlékszem a csodálatos gyümölcsökre, málnák, ribizlik… Az egyetlen szomorúságunk, hogy nem volt lehetőségünk a szabadban fürödni. Nagyon szerettünk úszni, ezért néha a három kilométerre levő Kövesberekbe jártunk ki, ami a falun átfutó kis pataknak egy kiszélesedése volt…”

„Ezek az élmények és alakok ma már gyerekesen hangzanak, de akkor nagy nyomot hagytak a lelkemben. Annyira megmaradtak és belém ívódtak, hogy később-amikor a színészetben arról volt szó, hogy egy parasztlányt kell alakítani vagy egy udvarház fiatal kisasszonyát, csak úgy előjöttek. Akkor még nem jutottam „nagynéni szerepekhez”,de ma nagyon jól el tudnám játszani Jolán nénit, vagy Erzsi nénit… Szerintem minden beépül az emberbe eltéphetetlenül… A ember a múltja nélkül semmit sem ér. Akinek nincs múltja, annak nincs se jelene, se jövője…”

Megyen már a hajnalcsillag lefelé…

Balogh Béni, a Nekézsenyben született író-pedagógus –szül.1922-megh.2000- a magyar gyermekirodalom kiemelkedő művelője, a szűkebb haza, Észak-Magyarország meseírója, mondaköltője volt, kortársa Szeleczky Zitának. Irodalmi emlékhelye a nekézsenyi könyvtárban megtekinthető.

„Szíven ütött a hír: érdi otthonában elhunyt Szeleczky Zita színművésznő. S jött a másik hír: Annyi kényszerű számkivetettség után hazatér édesanyja mellé, a nekézsenyi temetőbe. Sajnos, betegségem miatt –bármennyire fájt is-nem lehettem ott a temetésen, abban a temetőben, ahol nemcsak a művésznő ősei, hanem az enyéim is nyugosznak…”

„Az 1940-es években még pataki diák voltam, tanítójelölt. Éppen otthon tartózkodtam, amikor az egyik nyári kora délutánon így szólt hozzám a bátyám: – Gyere elmegyünk Szeleczky Zitához! Most itthon van az édesanyjánál. Nagyot dobbant a szívem! Hogyne, Zita már híres színésznő volt… Amikor a Négyessy ház elé értünk, megjelent a két úri kisasszony: Olga és Zita. Bálint (bátyám) … bemutatott a két lánynak, de fölösleges volt, már hírből és látásból is ismertek. -Ő is jogász lesz?- kérdezte Olga. – Isten őrizz!- feleltem őszintén… Kijelentésemre Zita harsányan kacagott. – És akkor mi lesz fiatalember?- fordult érdeklődve felém. -Egyenlőre tanító, majd tanár, később újságíró. – Nagyszerű! – tapsolt Zita. – Csak akkor siessen, és majd írjon rólam szép, dicsérő kritikákat. – Majd igyekezni fogok – feleltem kamaszos öntudattal. Végigmenve a falun, kiértünk a magas Malomút tetőre…aztán elkezdtük énekelni…a Megyen már a hajnalcsillag lefelé című népdalt…Most pedig örökre hazatért a nekézsenyi dimbes-dombos temetőbe. És én még most is hallom a dalt: Megyen már a hajnalcsillag lefelé…”

 

 

Rózsafabot

Igó István nekézsenyi iskolaigazgató, karnagy, a település kulturális életének motorja évtizedeken át –szül.1920-megh.1996-, elbeszéléséből is tudjuk, hogy Szeleczky Zita 1940-ben és 1941-ben is nyaralt és pihent Nekézsenyben rokonainál. Emlékei szerint mindkét nyáron mozilátogatást szerveztek: 1940-ben Csernelyben, 1941-ben pedig Putnokon vetítették le a Rózsafabot című nagysikerű filmjét. A filmet-melyet Szeleczky Zita biztosított a vetítéshez-, így megnézhette a rokonság, az ismerősök, az itteni barátok is.

 

45 év után, újra itthon

 

Szeleczky Zita hosszú levélben számolt be barátainak, a Baráti Kör tagjainak az 1990. évi első hazalátogatásáról, a több évtizedes távollét után-részletek-

„Kedves Barátaim!

Tudom, hogy az első kérdés – otthon is, itt is – mindenki részéről, hogy mit éreztem, amikor 45 évnyi távollét után hazaérkeztem szeretett hazámba, Magyarországba?

Hogy tudnám akárkivel is érzékeltetni azt az érzést, lelkiállapotot, amelyet ez a tény felidézett bennem !… Talán csak az tudná megérteni, aki – mint én – 1945 – ben hagyta el az országot, s azóta nem tért vissza…

Elhatározásomhoz hozzájárult az is, hogy drága – 85-ben elhunyt nővérem hamvait is haza akartam vinni, kis falunk temetőjében nyugszik most már ő is, hazai földben – együtt vannak már szeretteim: édesapám, édesanyám, bátyám, nővérem.

Rég nem látott rokonaimat is meg akartam végre látogatni…

…Nővérem hamvainak elhelyezése bizony nagy szomorúsággal járt, újra otthon lenni a családi portán, amelyet azóta felparcelláztak, és legalább hat-hét új otthon van rajta, aztán bemenni a kis református templomba, leülni – utoljára – abba a padba, amely a szószékkel szemben van és amelyik nagyapámnak, Négyessy Barnabásnak és családjának készült.

A falusiak nagyon aranyosak voltak, igen sokan kikísérték a nővéremet a családi sírboltig, amelyet egy drága jó magyar gyönyörűen rendbetett újra és beletettük az én drágámat is; most már mindenki együtt nyugszik ott…”

 

 

Nt. Balog Zoltán igehirdetése a művésznő halálának 10. évfordulóján a nekézsenyi református templomban, 2009. júliusában -részlet –

 

„…Megdöbbentő és bátorító, hogy ma Magyarországon és nemcsak Magyarországon annyian vannak, akik Szeleczky Zita emlékét ápolják. Hiszen, gondoljunk bele, végül is Magyarországon alig jutott neki több mint 10 esztendő.Ez a 10 esztendő, annak filmjei, annak a dalai, annak a színpadi szerepei elegek voltak ahhoz,hogy mélyen bevésődjön az emlékezetbe, a hangja, az élete a magyar emberek tudatába, de még inkább a szívébe…Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban itt, Nekézsenyben az ő nevét úgy emlegettük magunk között, hogy a szánk elé tettük a kezünket. Nem volt feltétlenül ildomos, nem volt feltétlenül tanácsos büszkének lenni arra,hogy Szeleczky Zita ezt a falut tekintette saját szülőföldjének. És mégiscsak eljött az idő. Mert az idő mindig eljön, csak hűségesnek kell lenni : Ha hűségesek vagyunk, az idő mindig eljön, hogy gyökereinkre rátekinthessünk, és hálát adjunk azért, ami életben tartott bennünket…”

Szeleczky Zita énekel :